Tűsarok

akinem zsuzsa

A fiú csak kuporgott magában azon a kopottas, zöld padon és összehúzta magán a kabátját. Kissé megrekedt már a levelek között az ősz, az időnként végigsüvítő szél táncolt a sárga levelekkel. Nézte a fiú a temészeti jelenséget, közben kalandozott a lelke az izgalomtól.

Várt. Lelkesen várakozott. Elképzelt egy percet minden oldalról, de a pontos adatok hiányában, igazából csak képzelődni tudott. A tegnapi napjára gondolt, mennyire dobogott a szíve mikor eszébe jutott néha-néha ez a kis pad, amin most ücsörög.

Fura dolgokat tett a konyhában, előkészített fűszereket, hátha.... Leszaladt a sarki virágos Katikához, vett a szekrény tetején régóta porosodó és soha nem használt vázába egy szál virágot. Előkészített két poharat is, mert elképzelhetőnek tartott egy lehetséges szituációt...

Kivasalta a legszebb ingjét, mosolyogva kifényesítette a cipőjét...Ha ezt a mama látná, hogy örülne! Mindig megszidta őt a sáros cipője miatt, de hát nehogy ezen is múljon valami....Mert most minden számít, minden fontos. A tőle telhető legtüzetesebb módon átnézte a lakást, a sarkokból összeszedte a porcicákat, megigazította a kanapén szunnyadó anyagában kisség gyűrőtt ágytakarót, miközben erre a kis padra gondolt a park szélén. Ez a hely neki eddig semmit sem jelentett. minden nap átszelte a nagyi kertjére emlékeztető sétányt, szinte körbe sem nézett, csak rohant a munkába.

Hangosan elnevette magát, mikor arra gondolt: most akár meg is változhat az élete, ezen a számára semmitmondó helyen. Forróság öntötte el a szívét, mert már olyan régóta nem... Senki sem... Mióta...

Várakozásában átfutott rájta a lehetőségek széles spektruma. Gyors időutazást tett, éveket ugrott előre, mindent látott amire csak vágyott. Biztos volt a dolgában. Mindent tökéletesnek talált magán. Nézegette az embereket, rájuk mosolygott ahogy még soha.

Bizonyos idő elteltével a várakozást felváltotta az unalom. Próbálta mentegetni a helyzetet miközben egyre jobban fázott. A tiszta cipőjével dagasztani kezdte a kis pad előtti tegnapi esőtől összegyűlt sarat, már nem zavarta, ha összekócolta haját a hűvős szél és nem látta szépnek a naplementét sem.

Bánta, hogy beleképzelt valakit az életében és szidta magát, hiszen az a másik csak egy idegen ember számára, ő meg már megelőlegezte neki az életet...

Nem nézett az emberek szemébe, úgy érezte mindenki rajta nevet, bolondot csinált magából, hitt annak a lánynak...

Azt gondolta, mennyivel hasznosabban is eltölthette volna ezt a két órát, amit reménykedve, majd reménytelenül elpazarolt.

Besötétedett, nem volt már tovább húzni a kabátot sem a testén, így elindult. Fázott, dühöngött, önmarcangolt. aztán megbékélt magával, a sorssal és eltervezte, hogy megissza az előre behűtött nagyon drága bort és még elkapja a focimeccs végét.

Mikor iramos léptekkel, szinte menekülve befordult a sarkon nem nézett hátra.... Így nem látta azt a lányt szaladni a lámpák fényében, kinek sáros hosszú szoknyáját egészen magasra kapta fel a hideg szél és sarok nélküli cipőjét a kezében szorongatva próbált sántán, billegve szaladni a hideg betonon. Aztán megállt a kis pad előtt a sárban és végtelenül fáradtan, sírva rogyott le rá...Mert annyira készült erre az estére...

Csak nem tehetett róla, hogy kibaszott szar napja volt.