Alex
Tünde
Elmondhatnám, ami fáj, de úgysem tudnál segíteni.
Tisztán látnál a dolgok mélyébe, de nem törne
le, és nem emésztene úgy a bánat. Mások vagyunk.
Bár lehet, hogy hasonlítunk, de akkor is más az értékrendünk,
ahol nekem az áll elsõ helyen, ami ekkora fájdalmat okozott.
Sose hittem volna, hogy ezen a pontomon sebeznek meg. Ez volt a leggyengébb
pontom,mert nem húztam magam köré falakat,szögesdrótot,ami
megvédhetett volna.Nagy hiba volt.Ordító nagy hiba kínos,kétségbe
esett hangszálait a fáldalom szólaltatja.A félelem
és fájdalom házassága,és a szomorú
lakoma,hol csontvázak keringőznek.Az én szívem a
temploma mind ennek,és a dobogása adja a ritmust,melyre a halál
a bánatot táncoltatja.Nem is tudom,miért mondom el neked
,miért fordulok hozzád.Segítséged kérem,mint
mindenki mástól.Haláltól rettegve keresek egy segítõ
kezet,melybe belekapaszkodhatnék,akár az árral sodródó
ember a legkisseb faágba,csakhogy az életét mentse.Igyekszem
mindent megragadni,hogy megóvjam magam,de az általam segítõnek
vélt kéz csak taszít egy nagyot rajtam,és a sötétség
karmai közé kerget.Éles karmok börtönöm rácsai,
melyben fogva tart,leláncol a feledés s az elmúlás
gyermeke.Tényleg nincs már segítség?Talán
csak az idő,melyből annyi van az ember számára,de
elõbb-utóbb végeszakad,mint mindennek.Széttörik
a homokóra,és homoktengerként lepi el gazdáját,aki
imádkozott,hogy utóbb és mégutóbb perdüljön
le az utolsó homokszem.De én más vagyok,mert elé
szaladok és tárt karokkal várom a számomra megváltást
jelentö utolsó kenetet.Hatalmas kõkalapáccsal próbálom
szétverni az üveget,kiszabadítani háborgó lelkem
homoktengerét.Ám félek,nagyon félek.Nem biztos,hogy
ezt akarom,mert kételyek labirintusában nem tudok hová
menekülni a félelem mindentlátó szeme elől.Rettegek
a pillanattól,melyben a háború veszteseként térdre
rogyok,és fejet hajtok legyőzőm előtt.Az élet
s halál gyönyörű háborúja.Sok apró
csatából álló hosszú,öröm és
kín ostorozta áldva átkozott háború.Fárasztó
csaták sorozata,hol a boldogság csak egy áhított
pillanatnyi ámítat,és a szomorúság maga az
örökkévlóság.A boldogság?Mily fájdalmat
okoz ez a szó,mennyire elszomorít.A boldogság,mely csak
egy csalfa átmeneti állapot két oltári fájdalmat
okozó csalódás között.Megbódítja
az ember elméjét és felhõtlenül örül,mielõtt
elkezdõdne az újabb ördögi kör,az érzelmek
sivatagban unott, ám új reményeket adó keresése.Bár
a remények is csak délibábok,nem létező oázisok,hol
csak a homokot isszák víz helyett.Tudom,hitetlenkedve fogadod,de
az én háborúm is a végéhez közeledik.Egy
rossz kimenetelű párbaj érzelmeim és közöttem
felnyitotta szemeim,s megmutatta,milyen gyenge vagyok.Még a megváltást
adható halálhoz is…
Segítség!Kiáltok, kétségbeesve menekülök,próbálok
elbújni egy segítő kéz oltalmának árnyékában.Kérlek,segíts!Mert
nincs egy árnyék,nincs egy kinyújtott kéz,s nincs
senki,aki nyújtaná.Siess!Te még tudsz talán segíteni,hozni
még némi reményt egy haláltól vergödő
embertárs számára.Bízom,hogy még nem lesz
késő,nem virágzik ki a sivatag lelkem homokszemcséin.Gyenge
vagyok eldobni mindent s egyelõre ragaszkodom hozzá,mit már
nem is akarok annyira.Nincs már számomra más lehetõség,mert
egy sötét kútban zuhanó tehetetlen kődarab
vagyok,mely csak a becsapódást várja.Megeshet,pár
embernek fájdalmat okozok majd és értetlenül fognak
állni a tények előtt,mikor a kő már nem zuhan
többé.Nem más emberek bánatának okozása
a célom,csak a menekülés befejezése,melynek csak úgy
vethetek véget,ha szembefordulok és …
Ugye most már tudod,miért kérem a segítséged?Segíts!Hallod!Ne
légy olyan,mint mások!Ne fordulj el tőlem!Miért
nem akartok segíteni?Miért égettek el minden ágacskát?Miért
nem akarjátok,hogy meneküljek és mentsem számotokra
rongyos életem?Hallod?!Ne menj!Legalább te figyelj rám!Miért
akarsz te is elfordulni?Menj,ha menni akarsz,már nekem úgyis késő.Döntöttem:az
időm lejárt.Magam se tudom,miért kértem segítséget.Búcsút
intek,mert már csak egy kérdés maradt hátra:
„Mire várok még?”