Én, a senki

Rittinger Győző

Ez egy régi történet, amely régen kezdődött, ám még nem fejeződött be. Egy régi, mégis új, vég nélküli, végtelen történet. Persze nem egyedi, mint ahogy semmi sem teljesen egyedi ebben a világban, amely körülvesz minket, és amiben néha botladozva éljük az életünket. Mikor kezdődött? Nem is tudom, régen. Ám egyes elemeit agyam kristálytiszta képként őrizte meg, mintha csak tegnap láttam volna azokat. Érdekes talány az agy, mindig is lenyűgözött. Igaz, hogy csak egy, a minket életben tartó szerveink közül, azonban mégis több annál. Gyakran gondolkozom el azon, hogy voltaképp mi is. Hús és vér, neuronok, szinapszisok, egy orvosi tankönyv néhány fejezete, vagy mi magunk, énünk, melynek kivetülésit testünk végtagjai véghezviszik a valóságban? Nem tudom. Értelmem képtelen feldolgozni önmagam létezését. Talán ez az oka, hogy nem mindig vagyok tudatában annak, hogy én én vagyok. Ember, diák, szerelmes, munkás, gazdag, szegény, árva, éppen az, amilyen szerepet a sors nekem szán, amikor megírja a jelenetet, amit el kell játszanom. Ilyenkor csak kinézek a szememen keresztül, rácsodálkozom a világra, kiesve ezekből a szerepekből, és néha utólag gondolkozom azon, hogy mit is kellett volna tennem akkor. Mint a rossz színész, aki hallja a súgót, de már késő, a pillanat már elmúlt. Nálam mindig elmúlik az a bizonyos pillanat.
Visszakanyarodva ezekhez a képekhez, jó pár ilyen kép bukkan fel emlékeimben itt-ott. Van olyan, amiről nem tudom, hogy miért őriztem meg, hiszen semmilyen jelentősége nincs. Miért emlékszem például arra, hogy évekkel korábban láttam egy srácot az aluljáróban, kopaszodó fején egy nagyméretű fejhallgatóval, ami elég mókásan festett rajta?

II.


-Nézd már azt a gyereket! Ez nem normális, fennhagyta a fejhallgatóját, és úgy indult el hazulról - mondta annak idején a mellettem ácsorgó Norbi haverom, miközben kuncogott magában.
Legalábbis valami ilyesmit mondott, amikor meglátta a furcsa alakot, aki a mozgólépcsők felé igyekezett. Én valószínűleg észre sem vettem volna a tömegben, de amikor a haverom megveregette finoman a karomat, már én is követtem a pillantásommal az embert. Valóban nem volt szokványos jelenség, de annyira rendkívüli sem. Ez régen történt, legalább tíz éve, amikor már nálunk is divatosnak számított walkman-nel flangálni az utcán. A mi országunkba is betört a nyugati kultúra. Nem nagyon, nem mondom azt, hogy elárasztott, csak éppen betört. Minden esetre a kisméretű fülhallgatók már igen, de úgy látszik emberünket ez nem tartotta vissza attól, hogy hódoljon a szélsőségnek, és egy kicsinek éppen nem mondható fejhallgatóval rohangáljon városszerte.
Már nem tudom pontosan, hogy miért is álldogáltunk akkor ott, a Deák téri aluljáróban. Vártunk valakit, vagy csak Norbi haverom szívta el a cigijét, hogy fel tudjunk szállni a villamosra, ki tudja? Akkor éppen egyikünknek sem volt halaszthatatlan tennivalója. Én éltem az egyetemisták gondtalan, és felhőtlen életét. Az órákat nem nagyon látogattam, valahogy nem láttam túl sok értelmét. Ha valamelyik haverom anyja megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, akkor és büszkén rávágtam, hogy egyetemre járok. Gyakorlatilag ennyiben ki is merült az egyetemi pályafutásom, ami így nem sikerült túl hosszúra. Ettől függetlenül szerettem azt az időszakot. Reggeli ébredés után minden napra akadt valami, amivel el lehetett ütni az időt. Egy mozi, egy házibuli, vagy csak felugrottam Norbi haveromhoz, aztán valami kialakult.
Ezek után sokan azt hihetik, hogy nem foglalkoztam eleget a jövőmmel, pedig ez egyáltalán nem igaz. Talán túl sokat foglalkoztam vele, pont ebből lett elegem egy időre. Egész gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy töprengtem valamin. Amikor úgy gondoltam, hogy ideje ezen változtatni, zsebemben már ott lapult a felsőfokú programozói végzettség.
-Mi kellhet még? - gondoltam magamban. A gimnáziumot hátrahagyva valamiféle megnyugvás telepedett rám. Sportnyelvvel élve elmondhattam, hogy hoztam a kötelező elemeket a gyakorlatban. Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de engem rettenetesen foglalkoztatott az, hogy sikerül-e az érettségim. Amikor hallgatom valakinek a beszámolóit arról, hogy hogyan úszta meg az érettségit úgy, hogy egy pillanatig sem foglalkoztatta a kudarc gondolata, akkor mindig úgy érzem, hogy elpocsékoltam az életemnek azon szakaszát. Amikor más, tisztességes gimnazista abban az időben minden hétvégén négykézláb, merev részegen kóválygott haza a szombat esti buliról, akkor én hatalmas buzgalommal vetettem bele magam a tételekbe, hogy aztán jelesen vegyem az akadályt. Bár úgy tűnhet, hogy megvolt a jutalma az erőfeszítésemnek, de még egy tisztességes történetem sincs azzal kapcsolatban, hogy hogyan csúsztam át a vizsgán. Ebben a világban, ami szerintem pontosan fordítva működik, mint kéne, amúgy is divat hülyének lenni. Ugyan kit érdekelne az, hogy az irodalom vizsgámnál a tanáromnak leesett az álla, amikor kiderült, hogy mégsem bukom meg? Annak az embernek az álla, aki már a sokadik elégtelent osztotta ki nekem, mert nem tudtam elmondani a feladott verset. Sokkal inkább érdekes az, hogyha az ember azzal büszkélkedik, hogy úgy ment át, hogy fogalma sem volt a tételről.
Egy név, egy gyönyörű név visszhangzott még a fejemben akkoriban: Noémi. A név, és természetesen a hozzá tartozó, tüneményesen szép arc, ami ezt a nevet örökre kedvessé tette számomra. Nem pont az érettségi előtt láttam először, mégis akkor másnak tűnt, mint előtte. Az agy mellett még egy szerv nyűgöz le. Igen, az emberei szív, vagy lélek, nem is tudom. Ostoba dolgokat művel az emberrel, az már egyszer biztos. Láthatatlan embereket tesz láthatóvá, és fűz hozzá az emberhez örökre. Hozzám azt a lányt. Ha belegondolok, hogy mennyire máshogy alakulhatott volna minden, máshol, mással.

III.


Már eszembe jutott, hogy miért is ácsorogtunk az aluljáróban Norbi haverommal. Aznapra szervezték meg a gimnáziumi osztálytalálkozómat. Norbival ugyan nem jártam egy gimnáziumba, de éppen ráért, mint mindig, ezért elhívtam őt is. Ahogy elszívta cigijét, a Kisföldalatti felé vettük az irányt.
-Pontosan mi is lesz a program, hová is megyünk? - kérdezte Norbi.
-Csak egy kis házibuli a volt osztálytársaimmal.
-De mégis mi a program, evés, ivás?
-Számít?
-Nem.
Akkor már egy éve, hogy láttam az osztálytársaimat. Csak az egyikükkel találkoztam rendszeresen. Vele is csak azért, mert egy csoportba kerültünk a főiskolán. Együtt találtuk ki, hogy kéne szervezni már egy találkozót. Nem mintha túlzottan kedvelte volna egymást bárki is az osztályban, de akkor, a matek előadáson, miközben a tanár egy érthetetlen differenciálegyenlet írt fel a táblára, jó ötletnek tűnt. Bár az is lehet, hogy nem is differenciálegyenlet írt fel. Mindegy, divat hülyének lenni. Begördült a szerelvény, mi pedig felszálltunk. Norbi azonnal a kocsi vége felé vette az irányt, hogy leüljön. Amikor lehuppant, kérdőn nézett rám, hogy én miért ácsorgok még mindig. Nem szeretek leülni, nem bízom az ülések tisztaságában. Amúgy is irtózom minden testi érintkezéstől, és kerülöm, ha lehet. Ez nálam valamiféle tisztaságmánia. Most azonban mégis kivételt tettem, mivel nem nagyon lehet mibe kapaszkodni a kocsinak azon részén.
-Nem szeretek leülni - jegyeztem meg hangosan, nyomatékot adva elégedetlenségemnek.
-Én meg állni nem szeretek, alacsonyan vannak a kapaszkodók.
Valóban Norbi, a maga két méter feletti magasságával nem igazán mozgott otthonosan az alacsony kocsiban. Így viszont békés óriásként ücsörgött fekete bőrmellényében és baseball sapkájával fején. Én is megbékéltem a helyzettel, hogy nem állhatok, és mindkét kezemet kék farmerkabátom zsebébe téve nézegettem az embereket. Sok-sok unott, megfáradt arcot láttam, kifejezéstelen, szomorú arcot. Pedig péntek este mást várhatna az ember. Akkoriban még azért nem volt általános a fanatikusan, a nap minden napjának minden percében dolgozó, karrierépítő embertípus.
A földalatti lassan haladt állomásról állomásra, kifelé, a mexikói úti végállomása felé. Ahogy a szerelvény végállomásához közelített, egyre kevesebb utasa maradt. Az elején még teljesen tömött kocsi kezdett üresedni.
-Kodály körönd - hangzott a hangszórókon keresztül a vezető végtelenül unott, szinte síron túli hangja.
-Kolca Kodájá - tört fel belőlem reflexszerűen, meglepve saját magamat.
-Hogyan? - kérdezte mellettem Norbi haverom.
-Semmi.
Oroszul azt jelenti, hogy Kodály körönd. Négy éven keresztül, minden reggel felhangzott bennem ez a két szó. Nem azért, mert rajongok az orosz nyelv iránt, nem is azért, mert tudok oroszul. Jóformán erre a két szóra korlátozódik az orosz nyelvtudásom. Bár ha belegondolok ebből az egyik szó nem orosz, sőt még az sem biztos, hogy nyelvtanilag így helyes. Ez nálam egyfajta beidegződés, egy rossz reflex. Ha bele gondolok, hogy a tanárunk milyen hevesen bizonygatta, hogy egyszer még nagy hasznát vehetjük ennek a tudásnak, amikor Oroszország összeszedve magát újra kereskedelmi kapcsolatokat fog kiépíteni velünk. Istenem, mennyire lelkesen tudott róla beszélni. Tévedett. Persze akkoriban sokan másképpen látták a szép új demokratikus jövőnket.
-Mexikói út, végállomás. Megkérjük kedves utasainkat, hogy hagyják el a kocsit, és figyelmeztessék erre utastársaikat is. További jó utat kívánunk!
Olyan nagyon elkalandoztam, hogy a hangosbeszélő zökkentett vissza a valóságba. Nem is vettem észre, hogy Norbi már ott áll a kocsi ajtajában, várva, hogy megmoccanjak végre. Ilyen se sűrűn szokott előfordulni, mármint az, hogy előbb áll fel, mint én. Általában az utolsó percig ülve szokott maradni.
-Mit is mondtál, kikhez is megyünk? - kérdezte tőlem Norbi.
-Osztálytalálkozóra Gergőékhez. Tudod, ahhoz a sráchoz, akivel együtt szoktatok focizni.
Miután elváltam az osztályomtól, és találkoztam a főiskolán az egyikükkel, derült csak ki, hogy a legrégebbi haverom, és két osztálytársam egy utcányira lakik egymástól, és hétvégenként együtt fociznak. Még jó, hogy jól megismertem őket a gimnáziumi éveim alatt. Valójában csak pár osztálytársamat ismertem meg, azokat is csak felületesen. Csak annyit láttam belőlük, amit az osztályban mutattak. Pár osztálykirándulás, egy-egy rövid beszélgetés, amit a szünetek alatt folytattunk, kisebb csoportokba verődve a szünetekben, később már az sem. A negyedikben már szinte teljesen kiürült az osztályterem a szünetekben. Mindenkinek akadt valami fontosabb tennivalója. Egy lány az alsóbb évfolyamokról, egy haver a párhuzamos osztályból, egy melegszendvics a büféből, egy gyors cigi a wc-n, csak én maradtam mindig az osztályban. Tényleg, mit kerestem én állandóan az osztályteremben?
-Vigyünk valami piát? - szegezte nekem a kérdést Norbi, amint felértünk a lépcsőn.
-Ja, vigyünk.
Piát vinni mindig jó ötlet, bármiről is legyen szó. Lehet esküvő, temetés, lehet az ember szomorú vagy vidám, inni mindig jó ötlet. Aki máshogy látja, az vagy meggyőződéses antialkoholista, vagy még sosem itta le magát a sárga földig. Ha jól emlékszem, aznap nem kívántam teljesen lerészegedni, de kizárni sem annak lehetőségét, elvégre bármi megtörténhet. A gimnáziumi évek alatt elkövetett, és osztálykirándulásnak álcázott össznépi lerészegedésekből is kimaradtam. Felidéződik bennem a kép, amint páran az osztályból ott ülnek egymás mellett ködös tekintettel, a sárban, miközben elhalad mellettük az osztály józanabb fele, éppen rövidke sétát téve a szállás körül. Némelyikük megvető pillantással illette őket. Igen, valóban felháborítónak tűnhet, ott feküdni a sárban fényes nappal az osztálykirándulás alatt. Ők csak este rúgtak be. Adtak a látszatra.
Bementünk a feljáróval szembeni kis boltba. Vettünk egy üveg fehérbort, meg valami röviditalt. Gyorsan végeztünk, és a megálló felé vettük az irányt, ahol már ácsorgott néhány ember. Akkorra már kezdett sötétedni. A busznak még nyomát sem lehetett látni.
-Menjünk át a trolihoz, hátha az előbb jön - vetette fel az ötletet a haverom.
-Menjünk.
Átsétáltunk a troli megállójába, de ott sem állt troli.
-Akkor rágyújtok. Kérsz? - kínálta felém a cigit, de csak tréfából, mert tudta, hogy nem cigizek.
-Nem, köszi. Én még mindig csak passzívan szívom.
-Ne is szokjál rá, borzalmas - hangzott a válasz, miközben rágyújtott. -Fogadjunk, hogy azonnal ideér a troli, ha már így rágyújtottam.
Nevettem, de igaza lett, ugyanis alig szívott bele kettőt a cigibe, a troli befordult az utca végén, majd egy kört téve begördült a megállóba.
-Na, mondtam bakker - folytatta bosszúsan, miközben bepöckölte a félig szívott szálat az érkező troli kereke alá.

IV.


A busz ajtói szétnyíltak, helyet adva a leszálló embereknek. Ahogy felértünk, Norbi egyből leült az egyik székre, én meg mellé.
-Tényleg, tulajdonképpen pontosan hová is megyünk? - szegezte nekem a kérdést.
-Nem tudom a megálló nevét. Úgy kell menni, mint felétek, csak egy megállóval előbb kell leszállni. A Kassai tér utáni megálló.
-Kassai tér? Akkor a huszonötös busz nekünk nem is jó, még jó, hogy átjöttünk a trolihoz.
Most egy kicsit elgondolkoztam.
-Valóban, tényleg nem lett volna jó.
Még jó, hogy ismerem a várost. Erről eszembe jut az egyik általános iskolai ünnepség, amit az egyik moziban tartottak. Minden stimmelt, odataláltam, időben érkeztem, a megfelelő mozi elé. Én ott voltam, csak az iskola nem. Később kiderült, hogy rossz mozihoz mentem. Mindenki tévedhet. Mit ünnepeltünk? Az már nem lényeges, akkor még sok mindent ünnepeltünk, nyakunkban a kék és piros nyakkendőinkben. Vajon mihez kezdtek azzal a rengeteg vörös és kék háromszögletű vászondarabbal?
Ezek után csendben haladtunk, alkohollal bőségesen felszerelkezve, úti célunk felé. Nem beszélgettünk, figyeltük Zugló kertvárosi házait, és azt a pár embert, aki még ebben az időpontban az utcán sétálgatott. Az idősebb korosztály átadta helyet a fiatalabbnak, hogy megkezdje esti fellépését az ismerős díszletek között. Kisebb csoporttokban, vagy éppen egyedül vágtak neki az éjszakának, ami hívogatóan váratott magára, de már nem sokáig. Lassan felfénylettek az utcai lámpák, jelezve a felvonás kezdetét.
Mi ketten megérkeztünk a megfelelő állomásra, és leszálltunk, majd elindultunk a buli helyszínére, a volt iskolatársam háza felé, amely csupán pár lépésre helyezkedett el a buszmegállótól.
-Pontosan hány szám? - kérdezte tőlem Norbi.
-Azt nem tudom.
-Hogyhogy nem tudod? Akkor hogyan találunk oda?
A kérdés teljesen jogosnak tűnt abban a pillanatban. Amikor megbeszéltem a találkozóval kapcsolatos kérdéseket Imrével, ezen az apró részletkérdésen úgy látszik átsiklottam. Valószínűleg elidőztem volna a probléma megoldásával egy ideig, de abban a pillanatban megláttam egy ismerős arcot az utca másik oldalán. Gábor volt az, akinek arcára szintén kiültek a felismerés jelei, amint tekintete találkozott az enyémmel. Pont jókor érkezett ahhoz, hogy útba igazítson minket. Ma kissé megmosolyogtató, és valamilyen szinten érthetetlen is lenne tanácstalanságunk, hiszen zsebünkben lapuló mobiltelefonunkról másodpercek alatt kérhettünk volna útbaigazítást telefonos segítségként, de akkoriban még nem számított általánosnak a mobiltelefonnal zsebben történő közlekedés. Ebből kifolyólag Gábor érkezése pont kirántott minket a szorult helyzetből, feltéve, ha ő tudta, hogy hová is megy. Szerencsénkre tudta.
Gáborral váltottam pár szót, de csak általános dolgokról beszélgettünk, ha jó emlékszem. Nem mondom, hogy jól ismertem, de azt sem hogy egyáltalán. Ha jobban belegondolok, mégis inkább azt mondanám, hogy egyáltalán nem ismertem, mégis jó érzéssel töltött el, hogy annyi év után viszontláttam. A fene sem érti ezt. Beléptünk a kapun, átvágtunk a kerten, és becsöngettünk. Az ajtóban egy idősebb férfi jelent meg, kezében egy dobozos sörrel. Én már kezdtem azt hinni, hogy valami tévedés történt, és Gábor mégsem ismeri a címet, de aztán megjelent a háta mögött Imre is, köszöntve minket.
-Sziasztok! Gyertek beljebb, az apámat még nem biztos, hogy ismeritek.
-Na, ne ácsorogjatok már az ajtóban, gyertek! Kértek sört? - bátorított minket Imre apja, miközben kezet nyújtott.
Ha valamire nem számítottunk, akkor az az, hogy Imre apja fog minket sörrel kínálni. Ki látott még házibulit úgy, hogy otthon vannak az ősök, ráadásul még sörrel is kínálják az embert? Miután leplezve meglepettségemet mondtam köszönésképpen valami marhaságot, Norbi pedig kezébe nyomta a Vodkásüveget, bementünk a házba.

V.


Addigra már elég sokan megérkeztek a bulira. Néztem az arcokat, melyek mindegyike egy régi ismerőst takart. Furcsa dolog ez, meg kell hagyni, jó pár évig nem láttuk egymást, mégis az eltelt idő által emelt láthatatlan falak másodpercek törtrésze alatt omlanak le ilyenkor. Mintha csak tegnap köszöntünk volna el az érettségi bankett estélyén. Emlékszel az utolsó mondatokra, és az emlékezet őrizte, megfakult képek megelevenednek. Igaz, mindenkin látszott valamiféle apró változás, de mindenkinek a szemében ott ragyogott az a gyerekes huncutság, mint amikor az órák között a szünetben a folyósón ácsorogva beszélgettünk egymással, vagy készültünk egy-egy órára, ki halálos nyugalommal, ki halálosan rettegve.
Elsőként Gyurit, és Attilát pillantottam meg, amint egymás mellett ácsorogva vihorásznak valamin. Mind a ketten legalább két méter magasak voltak, és mindketten egészen groteszk arcot tudtak vágni, ami mindenkiben kiváltott egyfajta megfoghatatlan érzést. Egy érzést, miszerint ők ketten nem normálisak. Négy éven keresztül, kisebb-nagyobb kihagyásokkal úgy tudtak valamin röhögni ketten, hogy senki sem jött rá, min is röhögnek. Ki tudja, lehet, hogy ők sem tudták volna megmondani. Gyurit, vagy ahogy csak az osztályban hívták, Gugyut láttam pár reklámfilmben az eltelt évek alatt. Már a gimnázium alatt elkezdett testépítéssel foglalkozni, szedett is valamit, támadt is néhány egészségügyi problémája. Látszólag akkor jól nézett ki, ahogy ott állt, bezselézett séróval, miközben fogai közül éppen süteménydarabkák potyogtak ki, ahogy vinnyogott a röhögéstől. Mellette Attila, vagy más néven Magilla. A becenevét a vezetéknév és a keresztnév különböző részeinek egybeolvasásából kapta, de külső megjelenése is méltóvá tette az elnevezésre. Most ebben a pillanatban éppen hosszú, vállig érő haját fésülte a szeme elé, amitől végképp elveszette emberi külsejét.
-Jézusom, ezek nem normálisak - konstatálta mellettem megjelenő Norbi haverom, amikor meglátta a jelentet.
A szoba közepén, ami ház nappalijának tűnt számomra, láttam, hogy már állnak a kellékek, az esti zenebemutatóhoz. Egy szintetizátor, elektromos gitár és dobfelszerelés árulkodott arról, hogy valakik ma este még zenéli fognak ez egybegyűltek kedvéért. Már a gimnáziumi évek alatt is zenéltek páran az osztályból, Gábor, Imre, Ádám és Gergő, főleg osztálykirándulások alkalmával. Bár akkor még négyen játszottak, köztük volt Ádám is, ám Gábor és Ádám halálosan összevesztek valami marhaság miatt. Hiába, művészlelkek. Szerintem rajtuk kívül senki sem tudta a halálos összeveszés okát. Ha jól emlékszem nem is köszöntek el egymástól az érettségi bankett végén. Biztosan nő volt a dologban, másért nem érdemes így összeveszni. Igaz, nő kedvéért meg ostobaság.
Ebben a pillanatban megérkezett Ádám is. A szobában egy pillanatra mindenki elnémult, mint a hollywoodi filmekben, amikor a bárba belép az ügyeletes rosszfiú. Gábor is észlelte a jövevényt, és felé fordult. A tömeg kíváncsian figyelte, hogy mi lesz a következő lépés.
-Na, téged is látni - törte meg végül a csendet Gábor, majd hátatfordított Ádámnak.
Két év telt el mióta nem látták egymást, ahhoz képest nem túl szívélyes fogadtatás. Mégiscsak nő lesz a dologban.
Norbi ekkorra már kényelembe helyezte magát egy fotelben. Láttam, amint Imi apjával beszélgetnek egy-egy dobozos sör társaságában.
Ádám egyébként igencsak sziporkázó egyéniség volt az osztályban. Gyakorlatilag ő aggatta az összes tanárunkra a gúnyneveket. Olyan szenzációs elnevezések pattantak ki a fejéből, mint Csontvázharcos, Büfipapa, Tojó, és még sorolhatnám.
Ekkor Imre lépett oda hozzám.
-Úgy látszik kettejük között semmi sem változott.
-Egyszer az egyikük csak feladja. Ahogy elnézem, elég sokan eljöttek, ennek örülök. Sikerült mindenkit elérni?
-Tulajdonképpen igen, legalábbis ami az én listámat illeti. Nálad mi a helyzet?
Elég könnyű feladatot kaptam. Összesen két embert kellett elérnem, akik közül az egyik nem is tartózkodott Magyarországon. Robi, aki a középiskolában a legjobb barátomnak számított, elutazott Izraelbe. Ki tudja, talán már fel is robbantotta egy öngyilkos merénylő?
-Tényleg, Barbarát sikerült elérned? - szegezte nekem a kérdést Imre.
-Igen, felhívtam, de nem találtam otthon. Hagytam neki üzenetet, hogy hívjon vissza, de nem jelentkezett. Nem hiszem, hogy számíthatunk rá.
-Azt hiszem, mégiscsak megkapta azt az üzenetet.
-Nem hinném, akkor telefonált volna, hogy megtudja a ...
Ekkor azonban megpillantottam őt, ahogy éppen átmegy a másik szobába.
-Úgy látszik nem akart beszélni veled telefonon - mondta Imre tréfásan.
Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy beszélnem kell vele. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, ahogy azt sem tudtam volna meg mondani, hogy miért bántott annyira, hogy nem hívott vissza. Abban a pillanatban legalábbis nem.
Átmentem a nappaliból a másik szobába. Ahogy körülnéztem egy konyhában találtam magam.
-Nézd, kit látok! - köszöntött egy női hang.
-Sziasztok - válaszoltam, miközben végigpillantottam a kisebb társaságon. Ott állt előttem az osztály összes női tagja. Nem voltak valami sokan, de egy matematika-fizika fakultációs osztálytól nem is lehet többet elvárni.
Elsőként Katin akadt meg a szemem, aki igencsak megváltozott az elmúlt pár év leforgása alatt, jó pár felesleges kilójától szabadulva meg. Hosszú szőke hajával igazán bombasztikus látványt nyújtott.
-Jól nézel ki, Kati! - tört fel belőlem ösztönösen a mondat a látvány hatására.
-Köszönöm, látom, te is megváltoztál - válaszolt a dobozossörre mutatva, amit még a megérkezésemkor nyomott a kezembe a házigazda.
-Hát igen, az emberek változnak.
-Mi a program estére, úgy hallottam, te vagy az este egyik fő szervezője.
-Na, azért nem kell eltúlozni a dolgot, csak éppen erről beszélgetünk Imrével az egyik érdekfeszítő matematika előadáson, hogy elűzzük az álmot a szemünkről - válaszoltam, szerényen, miközben igencsak hízelgően hatott számomra a kérdésben lévő burkolt elismerés.
Kati mellett ácsorgott Tímea vörös hosszú hajával, arcán a vastag smink ellenére elő-előbukkantak szeplői. Mint a gimnáziumi évek alatt, most is a rá jelmező kihívó stílusban öltözködött fel. Kék, szakadt farmer sort, fekete, vastag harisnyanadrággal.
-Erre én is kíváncsi vagyok, mire számíthatunk? - szólt közbe Barbara. Két éve nem láttam, de ő semmit sem változott. Ugyanaz a vöröses, rövid haj és nem túl nőies öltözködés. Szürke farmernadrág, és tarka rövid ujjú póló.
-Ha jól emlékszem először Imiék fognak elkápráztatni minket egy rögtönzött fellépéssel. Legalább is erre készülnek már pár napja. Azután minden a fantáziánkon múlik. Tényleg, miért nem hívtál vissza? Kerestelek.
-Tudom, anyukám mondta, de Katiéktól is hallottam a találkozóról, úgyhogy inkább vele beszéltem meg a részleteket.
-Honnan tudtad, hogy miért kerestelek? Hívhattalak volna másért is - válaszoltam halálos komolysággal.
Barbara erre nem tudott hírtelen mit válaszolni a meglepetéstől. Még mindig mélyen a szemébe néztem, miközben arcizmom se rezzent, majd elmosolyodtam.
-Húú, gyerekek, lemaradtam valamiről? - szólalt meg végül Kati.
Ekkor már Barbara is elmosolyodott értve a tréfát.
Kortyoltam egyet sörömből, majd oldalra pillantva vettem észre, hogy matematika tanárnőnk is ott ül a konyhában, sűrű füstöt eregetve. Bozontos frizurája és az erős dohányzástól megsárgult bőre Töröcsik Mari szerű külsőt kölcsönzött neki. Tekintete azonban még mindig fiatalos maradt. A diákjaival töltött hosszú évek örökre megőrizték azt a csillogást a szemében.
-Csókolom, tanárnő! Hirtelen nem is vettem észre ebben a tömegben.
-Igen, azt látom. Én viszont alig győzlek követni a tekintetemmel, annyira elemedben vagy, mi történt veled?
-Velem? Nem tudom, talán csak megváltoztam. Élem a főiskolások felhőtlen életét.
-Tényleg, gratulálok hozzá. Imrétől tudom, hogy sikeresen felvételiztél a Bánkira. Aztán vigyázz, hogy ne essél ki!
-Köszönöm, bár az az igazság, hogy nem vagyok benne biztos, hogy végig akarom csinálni. Nem igazán tetszik ez a szak.
-Miért?
-Másra számítottam, ennyi az egész.
Megérezhette a hangomon a keserűséget, ezért ő is elkomorodott. Ebben a pillanatban azonban bent megszólalt a zene, aminek hatására mindenki elindult a konyhából a nappaliba. Mindenki bement, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, kivéve a tanárnőt és engem.
-Te nem mész? - kérdezte tőlem meglepődve.
-Nem, azt hiszem, hogy most inkább kint maradok. Már hétvégén tartottam Imréék egy főpróbát, amin itt voltam. És maga?
-Én inkább ezt választom - mondta nevetve, miközben elővett egy újabb szál cigarettát a dobozból, majd meggyújtotta. - Egyébként ne haragudj rám.
-Én, miért haragudnék magára? Maga volt legjobb tanárom az egész gimnáziumban.
-Köszönöm, de vajon jó osztályfőnököd voltam?
-Ezt most nem értem.
-Miért nem jöttél oda hozzám akkor, amikor le kellett volna adni a jelentkezési lapokat?
-Nem tudom, nem hiszem, hogy a jegyeim alapján túl sok mindent ki lehetett volna hozni a dologból. Másrészről nem igazán tudtam, hogy mihez kezdjek a továbbiakban.
-Most tudod?
-Nem igazán, de nem is szeretném tudni.
A tanárnő hirtelen elnyomta cigarettáját az alkalmi hamutartóként szolgáló tányéron, és felpattant a székről.
-Gyere, kísérj ki a friss levegőre, eléggé befüstöltem a szobát.
Való igaz, már nekem is kezdte csípni a szememet a füst, pedig az összes haverom dohányzott, úgyhogy hozzá voltam edződve a sűrű cigarettafüsthöz. A konyhaajtóból közvetlen ajtó vezetett a kertbe. Ahogy kiértünk a tanárnő már nyúlt is a cigarettája után.
-Egy dolgot nagyon bánok veled kapcsolatban - kezdte a nő. - Nem segítettem neked, hogy beilleszkedjél az osztályközösségbe.
-Az nem magán múlt, hanem rajtam. Én rekesztettem ki saját magamat a közösségből.
-Továbbá nem segítettem neked, hogy továbbtanuljál.
-Ugyan már, hiszen most is tanulok. Maga megtett mindent, még most is csak azért értem a matematika előadást, mert megtanított pár dolgot, ami nem is volt része a tananyagnak.
-Képzeld, Barbara már másodéves - váltott hírtelen témát a tanárnő.
-Hová is vették fel? - kérdeztem vissza, mintha nem tudtam volna nagyon jól, hogy az ELTE vegyész szakára.
-Az Eltére, pedig nem is akart továbbtanulni.
-Ha nem köti az ebet a karóhoz, és nem győzködi, talán nem is jelentkezik.
-Egy időben köztetek mintha lett volna valami.
-Igen, úgy öt padsor.
A tanárnő elmosolyodott.
-Akkor rosszul láttam. Te tényleg megváltoztál.
-Ezt már tetszett mondani.
A tanárnő elnyomta a csikket a földön, majd visszament a házba.
Én még vártam egy kicsit, hallgattam a nyár este hangjait. A tücskök ciripelését, a bogarak zümmögését. Kortyoltam egyet a sörömből, és felnéztem a tiszta, csillagos égboltra. Amint behunytam a szemem, teljesen megfeledkeztem arról, hogy Budapesten vagyok. Valahogy úgy éreztem, hogy aznap este történnie kell valaminek. Nem tudom, hogy a milliónyi ragyogó csillag sugallhatta felém ezt a gondolatot, vagy csak az alkohol hatása volt csupán, minden esetre éreztem valamit a levegőben.
A formálódó gondolataim világából az ajtó csukódása zökkentett vissza a valóságba.

VI.


-Ember, ez zene nem semmi, amit ezek produkáltak - szólalt meg Norbi haverom a hátam mögött.
-Tetszett?
-Méghogy tetszett? Lássuk csak, az énekesük teljesen hamis, ennél még én is tisztábban éneklek. A szintetizátoros nem tudom mit keresett ott, semmi sem hallatszódott belőle.
-És a dobos? Ő tetszett?
-Ja, a dobos, igen, róla teljesen megfeledkeztem. Őt leginkább fejbe kéne lőni, azért, amit dobbal művelt - fejezte be a morgolódást végül. A szavai ugyan nem erről árulkodtak, de azért ez nem is volt olyan rossz vélemény tőle ahhoz képest, hogy először hallotta őket játszani. - Na, azt hiszem, én megyek, nem igazán jön be a buli, azon túl most jutott eszembe, hogy ma van Gabesz születésnapja is. Nem lépünk le?
-Nem, menjél csak nyugodtan, én még maradok, hiszen csak most jöttem, és én lennék az egyik szervező, vagy mi a szösz.
Kezet fogtam vele, és még figyeltem, amint elindul a kertkapu irányába, majd eltűnik a sötétben.
Én ismét kortyoltam egyet a sörömből, azaz kortyoltam volna, ha időközben nem fogyott volna el. Nem akartam még visszamenni a többiek közé, inkább tovább bámultam a csillagos eget.
Épphogy belefeledkeztem a csodálatos látványba, amikor neszezést és lépések zaját hallottam a hátam mögül.
-Csak nem meggondoltad magad, és mégis maradsz egy kicsit?
-Mivel kapcsolatban? - kérdezett vissza egy női hang, melynek hatására tekintetemet a csillagokról az ismeretlenre fordítottam.
Meglepetésemre Barbara állt mögöttem.
-Te vagy? Azt hittem a haverom jött vissza.
-Norbi, igaz? Unalmasak voltunk a számára?
-Nem, nem hinném, egyszerűen csak túl sok az ismeretlen arc. Én sem érezném magam jól ennyi idegen között.
-Miért hívtad el?
-Nem tudom, jó ötletnek tűnt.
-Vagy csak nem akartál egyedül jönni.
-Talán az is belejátszott a dologba. Jól nézel ki. Máshogy hordod a hajad?
-Nem, régebben is így hordtam. Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen haverjaid vannak - Barbara most egy kicsit zavarba jött, látva arcomon a kérdő arckifejezést, és próbálta kimagyarázni magát. - Mármint nem negatív értelemben értettem. Csak furcsa, nem gondoltam.
-Igen, ezt már mások is mondták. Veled mi a helyzet? Hallom mégsem hiába beszéltek rá arra a biológia felvételire.
-Igen, úgy látszik.
-Na és mi leszel, ha nagy leszel?
Barbara most elmosolyodott.
-Papírforma szerint vegyész, de azért ne fogadj rá.
-Miért, nem ezt akartad?
-De, nem erről van szó. Valószínűleg folytatom, és megpróbálkozom a tanári szakkal.
-Na, ennek igazán örülök. Akkor ezek szerint csak lesz egy tanár az osztályban.
-Nem csak egy. Anikó is tanári szakra ment.
-Igen, de te voltál az, akit igazán megfertőzött az osztályfőnöknőnk. Vagy rosszul láttam?
-Nem, egyáltalán nem, miatta döntöttem így.
-Érdekes dolog ez - tört fel belőlem a mondat önkéntelenül is, amivel
Barbarát is sikerült meglepnem.
-Micsoda?
-Te. Az egész osztályban te voltál szinte az egyetlen, akiről nem gondoltam volna, hogy tanári pályára adja a fejét.
-Miért?
-Emlékszel arra, amikor az osztálykiránduláson beszélgettünk arról, hogy mi lesz velünk az iskola után?
-Amikor majdnem elütött az a kisbusz?
-Nem ütött el, éppen csak hozzáért a visszapillantó a vállamhoz.
-Hozzád ért? Akkorát koppant, hogy az egész osztály odafordult. Még a sofőr is nézegetett hátra vagy tíz percig. Azt hitte elgázolt valakit.
-Csak hozzámért, nem is éreztem.
Barbara erre már inkább nem válaszolt, csak nevetett, ezért folytattam.
-Szinte most is hallom, ahogy hosszasan bizonygattad, hogy te gimnázium után férjhez mész, dolgozni fogsz. Még talán a nyugdíjas éveidet is megtervezted.
-Ugyan már, én biztosan nem mondtam ilyeneket.
-De azért már az esküvőig biztosan megvolt a program.
-Hülyeség, ki manapság senki sem rohan a templomba megházasodni. Csak a gyerekek nevét írtuk fel egy biztos helyre - mondta Barbara megkomolyodott hangon. Várt pár másodpercet, majd felkacagott.
Annyira komoly arccal mondta, hogy egy pillanatra el is hittem, de amikor felnevetett, már tudtam, hogy csak ugrat. Jól esett az a nevetés. Nem is szólaltam meg utána pár másodpercig, ahogy ő sem. Végül mégiscsak én folytattam a társalgást.
-És jól kijöttök?
-Kivel?
-A kínai kommunista párt vezetőjével - tört fel belőlem a visszadobott kérdésre reakcióként.
-Ja vele. Egy kicsit elhidegültünk egymástól. Túl drága a repülőjegy, meg valami elmebeteg felhúzott közénk egy hatalmas válaszfalat - válaszolt vigyorogva, majd amikor látta rajtam, hogy még mindig kíváncsian várom a választ, folytatta - Persze, minden rendben.
-Rendben? Hát ez nem hangzott valami meggyőzően.
-Pedig tényleg jó minden - zárta le a témát gyorsan. - Veled mi a helyzet?
-Velem? Mi lenne? Élem a főiskolások gondtalan és felhőtlen életét. Minden napra akad valami program a haverokkal.
-Ez nem úgy hangzott, mintha túl komolyan vennéd az egészet.
-Miért, ha komolyan veszem, akkor más a helyzet? Nem igazán tetszik, amit a főiskola az informatika címszó alatt művel, ennyi az egész. Talán fontosabb nekik az egy diák után nyújtott állami támogatás, mint az, hogy az ember tanuljon is valamit. Különben is, az élet a legnagyobb tanítómester. Az idő pedig mindent eldönt.
-Hú, ez nagyon közhelyes volt.
-Az lehet, de a közhelyek sokszor bizonyulnak igaznak.
-Lehet, de nem lehet csak sodródni az árral. Ez olyan sorszerű marhaság, amiben nem hiszek.
-Miért lenne marhaság? A legtöbb dolgot körülötted nem saját magad irányítod. Még csak ráhatásod sincs.
-Ez hülyeség, mindenhez van közöd, csak rajtad múlik, hogy hogyan alakítod az életed.
-Rendben, ha te mondod.
Ott, akkor úgy éreztem, hogy egész este el tudnék beszélgetni Barbarával. Azzal a lánnyal, aki időközben ugyan nővé cseperedett, és akivel nem is igazán beszélgettem többet pár percnél egész gimnázium alatt. Abban a pillanatban azonban mindez cseppet sem számított. Két ember voltunk csupán, akik előkerültek a múlt ködéből. Azonban a végzet vagy sors úgy határozott abban a pillanatban, hogy gonosz módon megfoszt engem attól a pillanattól. A házból ugyanis kijöttek páran, Barbarát keresve.
A régi barátnők visszamentek a házba, egyedül hagyva engem a kertben.
Én még mindig ott szorongattam az üres dobozt, majd én is visszamentem a társasághoz. Addigra már véget ért az alkalmi koncert, és mindenki szedelőzködni kezdett, hogy az este tovább folytatódjon a közeli biliárdteremben. Imre jött oda hozzám.
-Már éppen keresni akartalak. Hová tűntél el? Na mindegy, ahogy összeszámoltuk bőven van hely a kocsikban. Kivel akarsz jönni, velünk, vagy Laci kocsijában?
-Azt hiszem egyikben sem. Váratlanul eszembe jutott, hogy máshová is hivatalos vagyok ma este. Bocs, ne haragudj, mennem kell.
-Ugyan már, ne csináld ezt. Képes lennél faképnél hagyni mindenkit, csak így?
-Nem tehetek mást. Jó volt mindenkit látni, és egyébként sem fognak miattam krokodilkönnyeket hullatni. A banketten sem vitték túlzásba.
-Rendben, ahogy érzed. De nincs semmi baj, ugye?
-Baj, dehogy, milyen baj lenne. Mindenki nagyon aranyos volt, én szerveztem rosszul a dolgot. Majd jövő héten látjuk egymást.

VII.


Elköszöntem tőle, és mindenkitől, akivel még a kijáratig találkoztam. Az igazat megvallva azonban egyáltalán nem szívesen maradtam volna egy perccel sem tovább. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, egyszerűen csak vitt a lábam. Láttam mindenit, akit látni akartam, és beszéltem mindenkivel, akivel beszélni akartam. Nem láttam több értelmét, hogy ott maradjak. Hívogatott az éjszakai város. Ahogy kiléptem a házból, elhatároztam, hogy hazagyalogolok. Akkor szoktam így dönteni, ha ki akarom szellőztetni a fejem, vagy esetleg többet ittam kelleténél. Bár az utóbbi eset nem állt fenn, a nyár este mégis kellemes környezetet teremtett egy sétához.
Az utca végéből még hallottam a kocsiajtók csapódását, és a motorok felzúgó hangját, de nem fordultam már vissza, hogy egy utolsó pillantást vessek rájuk. A fejemben milliónyi gondolat kergette egymást szüntelen. Kusza, semmiből feltörő és a semmibe vesző gondolatok. Emlékfoszlányok, képek, hangok, érzések. A legtöbbjük kellemes, de pár kellemetlen nyomasztó is bevillant.
Mai fejjel nem tudnám már megmondani, hogy miért hagytam ott a társaságot. Talán azért, mert nem láttam értelmét, hogy tovább maradjak, vagy talán azért, mert tényleg el akartam menni Gabesz születésnapjára? Nem tudom, de annyi biztos, hogy jobb kifogást is kitalálhattam volna, bár ki tudja, talán pont így volt a legjobb. Vetni egy pillantást a múltra, majd eltűnni. Ha mégis meg akarnám indokolni azt, hogy miért hagytam faképnél hajdani diáktársaimat, akkor mégis inkább azt mondanám, hogy otthagytam a szürke valóságot, és nem néztem meg a kitalálható befejezést az élet mozijában. Helyette átvettem a forgatókönyv megírásának feladatát, hogy képzeletembe merülve jussak el a vége feliratig.
Nem is igazán figyeltem, hogy merre megyek. Végcélom sem volt igazán. Csak arra kellett figyelnem, hogy azért ismerős környéken maradjak, ami az én esetemben igencsak leszűkítette a mozgásteret. Igaz, hogy azóta élek Budapesten, amióta megszülettem, mégsem kell sok ahhoz, hogy ne tudjam, merre járok.
Miért pont Barbara az, akinek a látványa elindította bennem ezt a romantikus vágyakozást utána? Ennek okán nem is akartam túl sokat gondolkozni. Azt hiszem azért, mert túl sokszor vetődött fel a túl szánalmas jelző bennem.
Akkor mégis úgy döntöttem, hogy az értelmetlen vágyakozást felcserélem egy esetleges másnaposság lehetőségével. Végül is ez a legegyszerűbb módja a lelki problémák orvoslásának. Nem mondom, hogy a legcélravezetőbb, de a legegyszerűbb bizton állíthatom. Elvégre több millió alkoholista nem tévedhet.
Sietősen indultam tovább új célom felé, pontosabban a Királynő nevezetű kocsma irányába. Nem voltam ugyan teljesen biztos abban, hogy Norbiék is ott lesznek, de mivel az utóbbi időben általában onnan szokott mindenki merev részeg állapotban hazakeveredni, ezért ez a hely volt a legvalószínűbb helyszíne egy születésnapi összejövetelnek.

VIII.


Nem kellett sokáig gyalogolnom, hogy megpillantsam az első ismerős arcot a kocsma bejáratánál. Imi szállt ki éppen kocsijából, ami egy kisé szokatlannak tűnt számomra. Nem azért, mert ki tudott szállni a kocsiból, hiszen ez nem nagy szám még az érkezésnél, hanem az, hogy volt miből kiszállnia. Legjobb tudomásom szerint nem rég okozott balesetet, rendesen összetörve az autót. Ezek szerint vagy talált egy nagyon jó szerelőt, vagy mégsem törte annyira össze. Bár ő általában nagyon össze szokta törni. Nem is értem, hogy miért közlekedik még egyáltalán autóval? Ha magára nem is, legalább másokra tekintettel lehetne. Ahogy közelítettem hozzá, már ő is felismert, széles vigyorral köszöntve. Ettől függetlenül még Imi egy avatatlan szemlélőnek még mindig azt sugallhatta volna fellépésével, hogy "Fordíts háttat, és fuss, ahogy bírsz, hátha gyorsabb vagy nála". Az ő szemében én valamiféle csodabogárnak számítottam, mint általában mindenkinek a szemében, a társaságon belül. Az ember, aki tudja a választ a számítógéppel kapcsolatos kérdésekre, és valamiféle érdekes okból kifolyólag még inni is eljár velük.
-Hello! Te is Gabesz születésnapjára jöttél? - köszöntött, miközben kezet fogtunk.
-Ja, gondoltam, benézek.
-Norbi már itt van.
-Tudom, ő hívott. A közelben volt egy másik buli, onnan jövök.
-Milyen buli? - kérdezett vissza Imi. - Ja, az az iskolai buli? Norbi mesélte - válaszolta meg saját kérdését. - Mi történt? Csak eddig tartott?
-Mondjuk.
-Hát akkor nem lehetett valami nagy szám - folytatta, majd felröhögött sajátos stílusában.
Belépve a kocsmában áthatolhatatlan cigarettafüst fogadott minket. Miközben megpróbáltam nyitva tartani a szememet körülnéztem. Addigra már elég szép kis társaság gyűlt össze az egymáshoz tolt asztalok körül. Nem túl sok ismerős arcot láttam. Gabesz, mellette Dénes haverja, amint enyhén emelkedett hangulatban koccintanak. Szilárd, a leendő cukrász, pár csaj. A legtöbbjüket csak látásból ismertem, de ez egyáltalán nem okozott problémát, elvégre egy asztal körül, ami megfelelően meg van terítve sörrel vagy borral, gyorsan tűnik el az ismeretlenség. Jelen esetben szép számú pohár és üveg sorakozott már ott. Tekintetemmel Norbit kerestem, ám nem kellett sokáig keresgélnem, ott ült az asztal végében. Miután köszöntöttem az egybegyűlteket, elindultam felé.
-Hello! Na, eddig tartott a nagy találkozó? - kérdezte Norbi.
-Nem, a többiek még elmentek biliárdozni.
-Te miért nem mentél velük?
-Nem volt hozzá kedvem. Itt milyen a hangulat?
-Jó, mint mindig. Gabesz hozza a formáját. Már egyszer kétszer dalra is fakadtak Dénessel. Mit iszol?
-Nem tudom, talán bort, fehéret.
Norbi intett a pincérnőnek, aki azonnal ott is termett, mivel nem volt túl nagy a hely, és gyakorlatilag meg is töltöttük, kisajátítva ezzel a nőt.
-Emese, hoznál egy pohár fehérbort a haveromnak?
-Persze, azonnal.
Miközben vártam a boromra, gondolatban ismét messze kalandoztam. Nem is tudom, valahogy nem igazán így terveztem az estét. Képzeletemben ismét végigpörgettem a találkozón történteket. Persze nem csak azokat, amik megtörténtek, hanem azokat is, amik nem. Józanul mérlegelve az egészet, mégis ostobaságnak tűnt az, hogy egyáltalán ezen járt az agyam. Mit vártam? Tudtam, hogy Barbara is ott lesz, de ez még nem jelent semmit. Mit gondolhat most rólam? Szánalmas, megint csak ez az egy szó jutott eszembe.
-Tényleg, kellene a segítséged. Ráérsz valamikor a héten? - szegezte nekem a kérdést Imi.
Gyorsan végiggondoltam, hogy mely órákat kéne meglátogatnom a vizsgaidőszak beköszönte előtt, a biztos bukás kockázatának csökkentése érdekében.
-Tulajdonképpen bármikor. Miben tudok segíteni?
-Van egy kis gond a számítógépemmel.
Mondjuk felesleges is volt kérdeznem, könnyűszerrel kitalálhattam volna, hogy miben szorulhat a segítségemre. Imi nem kimondottan az az elveszett gyerek típus, kivéve, ha számítógépről van szó. Azzal kapcsolatban viszont a legváltozatosabb gondok szoktak nála felmerülni. Legtöbbször már azt mondanám, hogy a gond oka maga a számítógép.
-Az a helyzet, hogy nem tudom berakni a cd-t a gépbe?
Ez nem tűnt komoly problémának.
-Hogyhogy, nem nyílik ki az ajtó?
-Nem, mióta legutoljára használtam.
-Akkor még be tudtad tenni a cd-t?
-Persze, be tudtam tenni... - itt egy kis szünet következett, és Imi arcára kiült az a gyerekes arckifejezés, mint amikor valaki rossz fát tesz a tűzre. Nála elég gyakori volt ez az arckifejezés. - Mind a kettőt.
Ezen a ponton erőt kellett vennem magamon, hogy ne köpjem ki a bort a nevetéstől.
-Kettőt? - kérdeztem vissza, miután sikerült lenyelnem a kortyot.
-Igen, azzal nem is volt baj, rendesen működött. Csak most már ki kéne venni. Kéri vissza a srác a cd-t. Vagyis kérni fogja. Ha majd észre veszi, hogy elhoztam.
Imi bizonyára észrevette, hogy Norbival egyre csodálkozóbb arckifejezéssel nézünk rá, de ahelyett, hogy abbahagyta volna, tovább magyarázta az estet.
-Nem loptam el tőle a cd-t, csak úgysem adta volna oda, ha kérem. Mindig azt mondja, hogy tönkreteszek mindent.
-Nem is értem, hogy honnan veszi ezt.
-Én sem, de azért haver a srác, nem gond. Szóval tudsz segíteni?
-Miben? - kérdeztem vissza, nem emlékezve hirtelen, hogy mi is volt a bajokat kiváltó ok.
-Kivenni a cd-t.
-Persze. Abban tudok. A többiben viszont nem.
-Mostanában folyamatosan ilyen dolgok történek velem.
-Mindenkivel előfordul.
Igaz, hogy Imivel egy kicsit sűrűbben. De nem akartam neki mondani, inkább annyiban hagytam a beszélgetést. Időközben Dénes készülődött egy alkalmi pohárköszöntőhöz. Egy darabig csak ácsorgott csillogó, mégis homályos szemekkel, arcán az alkohol rajzolta vigyorral, pohárral a kezében, amíg végre az összes tekintet rá nem szegeződött. Nem beszélt túl sokat, bár nem is hiszem, hogy Gabesz vagy bárki más hosszabbra számított volna. Ennek ellenére Gabesz is szólásra emelkedett. Ő mindig is szerette megadni a módját a dolgoknak. Igaz, hogy ahogy felállt, majdnem magára rántotta az asztalterítőt és vele együtt mindent, de azért megadta a módját.
A végén mindenki koccintásra emelte a poharát.
Nem emlékszem, hogy meddig maradtunk, de jól éreztem magam, mint mindig. Egy biztos, a jagermaister fogyásával, egyenesen arányosan elázó pincérnő vetett véget a bulinak, amikor kitessékelt minket a helyiségből. Igaz, hogy Dénesnek még el kellett magyarázni a végén, hogy az összedobott pénzből nem azért nem rendelhet még egy kört, mert Emese zárna, hanem azért, mert az összeg nem pontosan fedezi a fogyasztást. Miután kiküszöbölték ezt a kisebb kommunikációs zavart, mindenki békésen kivonult a kocsma elé, az utcára. Ahogy ott ácsorgott mindenki az utcán nevetgélve, az órámra pillantottam, de nem volt még késő.
-Hozzám még befér valaki. Hazadobjalak? - kérdezte tőlem Imi.
Ám én gyorsan, de azért udvariasan visszautasítottam az ajánlatot. Nem is feltétlenül azért, mert nem bíztam abban, hogy élve haza tudna szállítani, pedig ez is megfordult a fejemben, hanem azért, mert más terveim voltak.
Egészen más ötletem támadt. Lehet, hogy a bor tette, de ismét feltámadt a reménytelenül romantikus énem, háttérbe szorítva a szánalmas szó jelentését, és elindultam a biliárdterem felé, reménykedve abban, hogy még elcsípem a társaságot, azon belül is Barbarát.
Azaz csak elindultam volna, ha olyan állapotban lettem volna.
-Azt hiszem, még elugrom biliárdozni - mondtam Norbinak abban a reményben, hogy előrukkol valamilyen megoldási javaslattal, az odajutást illetően.
-Biliárdozni, most? Te nem vagy magadnál.
Ebben a mondatban akkor volt némi igazság, ezt el kellett ismernem, de nem akartam visszazuhanni a realitások talajára.
-Miért? - kérdeztem értetlenül, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki éjfél környékén elhatározza egy éppen véget érő összejövetel után, hogy meglátogat egy termet, ahol emberek biliárdoznak.
Norbi a nyomós ellenérv hatására elgondolkozott.
-Ismered Laci haveromat? - kérdezte, de meg sem várva a választ, elindult egy hosszú hajú srác felé, aki éppen egy történetet mesélt lelkesen.
-Ott állok a fószer előtt, erre azt mondja, hogy éppen az előbb vitte el valaki az utolsó darabot. Az ideg majdnem szétvágott. Egész nap ezt hajkurásztam, erre tessék.
-Laci, nem fér be hozzád a haverom, te úgyis a Tájfun mellett mész el hazafelé menet?
-Hozzám? Ki van zárva. Én csak szőke nőket szállítok. Ez az alapelvem - nevetett fel Laci, de nem várva meg, amíg Norbi elkezdi győzködni, folytatta.
-Na jó, most az egyszer. Menjünk!
Kicsit megnyugodtam, hogy nem kellett sokáig győzködni emberünket. Már akkor sem szerettem senkitől szívességet kérni. Idővel gyorsan rájön az ember, hogy egyetlen szívesség sincs ingyen, csak mindenki másképp nyújtja be érte a számlát.

IX.


Miután elköszöntünk mindenkitől, Laci a kocsija felé vette az irányt. Előttem lépkedett, hosszú hajával, amihez tartozott még egy szakáll, ami enyhe hajléktalan külsőt kölcsönzött neki. Odaértünk az autóhoz, és vártam, hogy kinyissa az utas oldali ajtót.
-Már nyitva van - szólt oda hozzám, miután látta, hogy feleslegesen ácsorgok az ajtó mellett. Akkoriban mindig ezt történt velem, ha egy központi záras autóba szálltam be.
-Szép autó - szólaltam meg, amikor végre beültem.
-Köszi, de már vagy két napja porszívóztam utoljára. Kicsit nagy már a kosz.
Akkor még nem ismertem jól Lacit, azt hittem, hogy csak hülyéskedik.
-Na és, hol tegyelek ki?
-A Róna utcáról nyílik egy utca, nem tudom a nevét, de megismerem, ha arra megyünk.
-Az nem is esik nekem útba.
-Miért, merre mész?
-Ki az M3-as bekötőjéhez. És miért mész arra, mi van ott?
-Csak a régi osztályomból páran.
-Ennyi?
-Nem, van még ott egy biliárdterem is, ha minden igaz.
-Lehet ott enni valamit?
-Nem tudom, még nem ettem ott soha, csak ittam, és biliárdoztam.
Pontosabban fordítva, mert akkor nem ment volna a játék.
-És a nélkül?
-Úgy sem. Ritkán játszom.
-Akkor végül is teljesen mindegy, nem igaz?
Ezen a ponton elgondolkoztam egy kicsit.
-De, végül is teljesen mindegy.
Laci beindította, és sebességbe rakta a gépet, ami ennek hatására csikorgó kerekekkel lódult előre. Ekkor azért átfutott az agyamon egy gondolat. Lehet, hogy Imivel kellett volna elindulnom?
-Remélem, hánynod nem kell. Múltkor is, amikor vittem haza a haveromat, nem kihányt az ablakon. Egész hétvégén a kocsi oldalát kellett takarítanom.
-Nem hinném, annyit azért nem ittam. Bár megköszönném, ha ezeket a gyorsulási szakaszokat kihagynád.
-Nem bírod a sebességet?
-De bírom, csak nem tudom, hogy hol van az elektromos ablakemelő.
Laci értette a célzást, és óvatosabban kezelve a gázpedált.
-Amúgy sem megy annyira a verda, mint kéne, pedig már mindent szétszedtem benne. Az a baj, hogy nem szeretek lassan menni. Egyébként mivel foglalkozol? - váltott hirtelen témát Laci.
-Tanulok.
-Mit?
-Jó, rendben, pontosítok, főiskolára járok.
-Miért, mi akarsz lenni?
-Kicsit többször merült fel már ma ez a téma, mint amennyire szeretek róla beszélni.
-Értem, nem akarlak piszkálni, csak kíváncsi voltam. Szóval, milyen szakra jársz? - kérdezte Laci ismét, de közben elvigyorodott, jelezve ezzel, hogy csak ugrat.
Én is elmosolyodtam.
-Informatika. De nem tetszik.
-Az informatika?
-Nem, a főiskola.
-Akkor miért mentél oda?
-Ide vettek fel.
-Valójában hová akartál menni?
-Bölcsész szakra.
-Az jobban érdekel?
-Nem, csak ott több a nő.
Laci ismét nyomott egy kövéret, ahogy mondani szokták, hogy lehagyja a mellettünk haladó kocsit. Egyik lámpától a másikig haladt ez a párbaj.
-Te most versenyzel vele?
-Á dehogy, nem szoktam versenyezni. Gyerekes dolog.
Ebben a pillanatban újabb menetet nyert a másik autóssal szemben, aminek hatására elégedett mosoly ült ki az arcára.
-Na jó, most egy kicsit versenyeztem. Nem lehetett kihagyni. Le kellett nyomnom a gyereket.
-Miért?
-Mert kihívóan nézett - itt tartott egy kis szünetet. Szinte hallottam, ahogy a gondolataiban keresi kérdésemre a választ. -Ráadásul Hondás.
Ez igen meggyőző érvnek tűnt.
-Áh, értem. Te mit csinálsz, amikor éppen nem kihívóan néző Hondásokat nyomsz le két lámpa között?
-Tanulok a Gábor Dénesen. Pontosabban minden évben befizetem a tandíjat. Már csak egy félévem van hátra.
-Gratulálok.
-És negyvenkettő elmaradt vizsgám.
Erre inkább nem mondtam semmit, de nem is kellett, mert Laci folytatta.
-Mellette dolgozom is.
-Hol?
-Operátor vagyok egy cégnél.
-Ez érdekesen hangzik, de mit csinálsz?
-Operátorkodom. Régebben helpdeszkeztem. Ügyfélszolgálati meló, tudod, az ipse betelefonál, hogy nem tud internetezni a kávéfőző géppel, vagy fordítva ül be a monitor elé, és zavarában azonnal telefonos segítséget kér.
-Ez változatosnak tűnik, szerintem nekem is menne.
Laci ekkor végigmért tekintetével, mintha azt méregette volna, hogy valóban tudnám-e csinálni.
-Csak azért gondolom, mert általában én sietek a haverok segítségére, amikor számítógép közelébe kerülnek.
-Ennyire nem értenek hozzá?
-Nem, csak ennyivel egyszerűbb felhívni engem, mint rájönni, de egyáltalán nem bánom.
Laci megint rám nézett.
-Na jó, néha már fárasztó, de akkor is szívesen segítek.
-Áruld már el, hogy miért ilyen érdekes odamenni ilyenkor egy lecsengőben lévő buliba. Sok a jó nő?
-Nem, matematika-fizika fakultációs osztály voltunk, alig járt hozzánk lány.
-Akkor végképp nem értem.
-Elmesélek egy történetet, háta az segít. Egy kis történetet, ami talán segít megérteni az egészet. Egyszer régen élt egy indián törzs valahol nyugaton, a fel nem fedezett Új világban, szinte észrevétlenül. Senki sem tudta megmondani, hogy hogyan hívták a törzset, mint ahogy azt sem, hogy honnan származnak. A legérdekesebb az volt az egész törzsben, hogy pontosan ötvenhárom indiánból állt. Sohasem ötvenkettő, vagy ötvennégy, mindig ötvenhárom. Ha a törzs egyik tagját megölte a vadászaton a bölény, már fel is ordított egy újszülött csecsemő az egyik sátorban. Éppen ezért békésen élt az egész törzs. Nem keresték az okát, és ha mégis megkérdezte a sárguló hajú törzsfőnőktől egy kisgyerek azt, hogy miért van ez így, ő azt válaszolta, hogy ez az égi szellemek akarata. Nem háborúztak senkivel, nem kerestek maguknak újabb, gazdagabb területeket, hiszen biztosak lehettek benne, hogy az élelem, ami tegnap elégnek bizonyult, elég lesz holnap is. Akkor úgy tűnt, hogy örökké lesz holnap ennek a maroknyi embernek a számára. Egy nap aztán megérkezett villámló bottal a fehér ember, aki először csak üveggyöngyöket és tüzes vizet hozott nekik, ám azután elkezdte elüldözni őket a földjükről. Senki sem értette, hogy miért van bárkinek is útjában az az ötvenhárom ember. Ahogy telt az idő, a fehér ember győzött, és addig hordta a tüzes vizet a törzs tagjainak, és pusztította őket kisebb csetepatékban, míg a törzs az ismeretlenség homályába veszett. Legutoljára maga a törzsfőnök halt meg magányosan valahol a Csendes-óceán partjánál. Az ő szelleme azonban nem távozott az örök vadászmezőkre, mint a többieké. Ő tovább bolyongott a világban, nézte, ahogy a fehér ember végérvényesen betelepszik azokra a vidékekre, ahol egykor ők vadásztak a bölényekre. Látta a szörnyű háborúkat, amilyeneket még a legborzalmasabb rémálmában sem tudott addig elképzelni, a füstöt okádó gyárak tucatjait, a boldogtalan emberek millióit, akik nap, mint nap tették a dolgukat anélkül, hogy tudták volna, hogy miért teszik mindezt. Nézte, amint néha tömegbe verődnek ezek a boldogtalan emberek, vezetőként gonosz embereket választva maguknak. Majd együtt gyászolt azokkal, akik a borzalom végének eljövetele után eltemették halottaikat. Mindvégig egyetlen választ keresett. Tegnap reggel, amikor felébredtem eljött hozzám a szellem. Pontosan felettem lebegett, mélyen a szemembe nézett, miközben az évszázadok hallgatása után feltört belőle egyetlen kérdés, mielőtt végképp a semmibe foszlott volna derengő alakja: "-Miért pont te?"
Laci egy pillanatig nem szólt egy szót sem, majd megszólalt.
-Remélem, van ott valami kaja, mert ebből a történetből továbbra sem derült ki számomra, hogy miért megyünk oda.
-Igazából nem a történet a lényeges. Már napok óta fogalmazódik bennem, csak gondoltam elmesélem végre valakinek.
-Köszönöm, hogy pont engem szemeltél ki. Most a nap hátralevő részében azon gondolkodhatok, hogy reggel mi fog lebegni az ágyam felett.
-Azt hiszem itt kéne jobbra fordulni, ebben az utcában van - szólaltam meg, ahogy kipillantottam az ablakon, aminek hatására Laci bekanyarodott, és megállt.

X.


Kiszálltunk az autóból. A csillagos égbolt ragyogóan fénylett, melltűként az ezüstös holdat magára aggatva. Elindultunk a biliárdterem bejárata felé. A parkolóban meglehetősen sok kocsi parkolt, jelezve ezzel, hogy még talán időben érkeztem, és a többieket is itt találom. A bejárat után közvetlenül egy lépcső következett, ami egyenesen felvezetett a nagy terembe. Felérkezve megcsapott a cigarettafüst. Hallottam a halk morajlásba vegyülő nevetéseket és beszélgetéseket, zeneszót. A nagy terem bejáratánál, a pult mögött egy pofa üldögélt a számítógépnél, aki rögzítette az asztalfoglalásokat. Laci azonban akkorra már eltűnt, a büfé felé véve az irányt.
Én tekintetemmel az osztálytársaimat kerestem az asztalok körül.
-Tudok segíteni? - kérdezte tőlem a férfi a pult mögül, ám én még mindig kerestem az ismerős arcokat, így nem méltattam válaszra.
Már másodszorra hallottam meg a kérdést, amikor ott termett előttem Kati, és Tímea, kezükben egy-egy kékeszöld színekben játszó koktélospohárral, enyhén becsípve.
-Szia! Azt hittük, hogy nem is jössz. Nem játszunk egy menetet? - fordult oda hozzám Kati.
-Nem, köszi, Barbara itt van még? - vágtam rá azonnal a kérdést, átlépve mindenféle udvariaskodást, rögtön a tárgyra térve.
Kati és Tímea egy pillanatra egymásra néztek elnevetve magukat, melynek okát nem igazán szerettem volna megérteni, ám mégis tudtam, miért teszik. Valóban nem igazán ez volt a tőlem várható logikus reakció abban a helyzetben. Engem azonban meglehetősen hidegen hagyott, hogy milyen reakciót váltok ezzel ki belőlük.
-Nem tudom, arra emlékszem, hogy elkezdett csocsózni, de nem volt meg a golyó - méltatott válaszra végül Tímea, ám ezen a ponton egy kicsit elbizonytalanodott. -Nem, azt hiszem meg volt a golyó, csak fogalt volt az asztal.
Én inkább nem szóltam közbe, reménykedve, hogy megkapom a választ.
-Ebben a pillanatban szabadult fel egy asztal - szólalt meg ismét a pult mögötti figura, de még továbbra sem kívántam tudomást venni róla.
-Nem jól emlékszel, nem is ők csocsóztak, hanem mi - eszmélt fel Kati, kijavítva Tímeát.
-De én nem is szeretek csocsózni, sőt te sem - válaszolt vissza Timea, kérdő pillantást vetve a másikra.
Ennek hatására Kati is elbizonytalanodott.
-Tényleg. De akkor ki csocsózott?
Mind a ketten üres tekintettel bámultak maguk elé, megpróbálva visszaemlékezni a történtekre.
-Itt nincsen semmi kaja, csak melegszendvics - szólalt meg a hátam mögött Laci.
Ekkor szúrós pillantást vetettem rá.
-Most mi van? Nem szeretem a melegszendvicset. Tudnád, mit tesznek bele ilyen helyeken - válaszolt meghökkenve abban a hitben, hogy kíváncsi vagyok az étkezési szokásaira.
-Megvan, már emlékszem. Mi ketten biliárdoztunk, és Barbara csocsózott - szólalt meg végre Tímea csillogó szemekkel, diadalittasan.
-De itt van még?
-Kicsoda?
Akármennyire is bájosak voltak ketten enyhén szalonspicces állapotban, kezdtek felidegesíteni viselkedésükkel.
-Ha esetleg csocsózni akarnak, akkor tudok szabad asztalt adni egy órára.
Akkor már végképp kezdtem kijönni egy béketűrésemből.
-Kit érdekel az asztala jóember? Keresek valakit, nem látja?
-Barbara nevű nő, félig rövid, vörös hajjal?
-Igen. Látta?
-Úgy fél órája elment, én rendeltem a taxiját, azért emlékszem a nevére.
-Akkor meg mit fáraszt itt az asztalaival?
-Ez a dolgom, ezért fizetnek.
Elindultam a kijárat felé. Ahogy kifelé haladtam, még hallottam, amint Laci tesz egy keresetlen megjegyzést a sajtos melegszendvics állagára vonatkozóan, majd félig hangosan és nem egészen szalonképes formában konstatálja Katival és Timivel kapcsolatban, hogy jól néznek ki.
Kiérve megcsapott a hűvös, nyár esti levegő, ami jól esett abban a pillanatban. Azt kívántam, bárcsak kisöpörné fejemből az összes ott kavargó gondolatot. Azonban nem tette, akármennyire is vágytam rá. Ostobának éreztem magam, ahogy ott álltam késő este, kergetve valamilyen buta álmot. Vissza kellett volna menni Katihoz, és Tímeához, játszani velük a szó tényeges és átvitt értelmében, hátha lesz valami. Szabadjára engedni a tetteket, csak hagyni, hogy aztán egy hirtelen, és váratlan pillanatban más irányt vegyen életem sodrása. Úszni a vízen, hátammal felfeküdve a felszínre. Nem gondolkodni, hogy azok megöljék tetteimet, elfojtsák tudatalattim irányította mozdulatokat. Aztán egy reggeli ébredés, homályába vesző emlék. Talán pár év múlva egy váratlan találkozás. "Emlékszel arra az estére?" kezdetű mondatok.
-Most már végre tényleg kellene enni valamit - hallatszódott Laci hangja a hátam mögött.
Egy kicsit kényelmetlenül éreztem már magam miatta, mármint nem amiatt, hogy itt volt, hanem amiatt hogy elcipeltettem magam vele idáig a semmiért. Már régen otthon lenne, ha nem támad ez a kósza ötletem. Igaz, lehet, hogy akkor meg Imrével csavarodtunk volna fel az első fára, miközben hazavisz.
-Bocs, ha a terhedre voltam, nem akartam nehézséget okozni.
-Ja, nem kell szabadkozni, nem probléma. Már hozzászoktam, hogy én fuvarozom haza az összes havert. Nem szoktam inni, ezért mindig kapható vagyok erre a szívességre.
Nem mondom, ha lehánytad volna a bőr üléshuzatot... - fejezte be, elharapva a mondat végét, viccesre véve ezzel mondókáját.
-Ha jobban belegondolok, már én is ennék valamit. Van ötleted?
-Elég későre jár már az idő, nem hiszem, hogy túl sok minden lenne még nyitva. Mcdrive-ra szavaznék.
-Mcdrive? Tőlem, mehetünk - vágtam rá kis idő múlva.
Ismét kocsiba szálltunk, és útra keltünk.
-Még mindig nem értem, mit kerestünk egy biliárdteremben, ha nem is biliárdoztál. Azt mondtad, hogy a többieket keresed, és is megtaláltad őket. Mi kell még?
-Nem tudom, rossz ötlet volt, tévedtem. Valami egész este itt motoszkál a fejemben.
-De ugye nem egy újabb indiános történet?
-Miért, mi bajod volt a történetemmel?
-Semmi - válaszolt Laci, de közben azért elmosolyodott, majd egy kis idő múlva folytatta.
-Néha nekem is támadnak őrült ötleteim.
-Mik?
-Régebben gondolkodtam a filmezésen.
-Miért lenne őrült? Sokan filmeznek. Filmezni jó buli lehet. Ki tudja, talán még rólunk is készítenek filmet?
-Hogyne, ha menet közben felcsavarodnánk egy villanyoszlopra, akkor biztosan belekerülnénk a másnapi híradóba. Szóval, mi motoszkál a fejedben?
-Ma este történnie kell valaminek, ami teljesen megváltoztatja az életemet.
-Miért pont ma?
-Miért ne ma? Mi bajod ezzel a nappal?
-Nekem semmi, én csak éhes vagyok.
-Szóval reggel, ahogy szemembe nézett az a törzsfőnök...
Laci ennek hallatán elég furcsa pillantást vetett rám. Mintha megőrültem volna. Lehet, hogy igaza is volt.
-Jó, nyugalom, csak vicceltem. Szóval, amikor a kerti bulin ácsorogtam dobozossörömmel a kezemben, úgy éreztem, hogy ma valami történni fog.
-Ez már hihetőbben hangzik.
-Micsoda? A kerti buli?
-Nem, a dobozossör. Mit szólnál inkább egy gyros-hoz? - szegezte nekem Laci a kérdést teljesen váratlanul.
-Jó, legyen gyros.
-Ismerek egy jó helyet a Nagykörúton.
Körülbelül fél óra múlva meg is érkeztünk a Három tesó nevű helyre. Kiszállva az autóból meglepett a látvány. Nem a hely látványa, hiszen az egy teljesen szokványos gyrossütő helynek tűnt, a nyársra tűzött hatalmas hústorony mögött ácsorgó, valamiféle ismeretlen nyelven hablatyoló, szakállas, bajuszos emberrel, a távolkeleti hangzású zenével, amivel öt perc után torkig lehet lenni és a mosolygó pincérrel, akinek félve fordít hátat az ember.
Sokkal inkább a Nagykörút éjszakai látványa ragadott meg. Bemenve mindketten kértünk egy-egy gyrost pitában, és kiültünk vele az utcai asztalhoz. Ahogy ott ültünk a teljesen kihalt utcán, jóízűen falatozva, még mindig éreztem a furcsa vágyat, hogy tegyek valami őrültséget.
-Miért nem hívod fel holnap? - kérdezte Laci.
-Kit?
-Hát azt, aki miatt itt ülök a kihalt városban, hajnalok hajnalán, és aki miatt másnap ismét nem tudom szétszedni az autómat, mert hulla fáradt leszek.
-Holnap már nem lesz hozzá kedvem.
-Kedved?
-Jó, akkor bátorságom. Mégis, mit mondanék neki holnap?
-Miért, ma mit mondanál?
Hirtelen nem tudtam mit válaszolni Laci kérdésére, pedig igen logikus kérdés volt. Mégsem gondolkoztam el rajta, de nem is akartam. Hagytam magam sodródni az eseményekkel, de azért tudtam, hogy nem tehetem ezt a végtelenségig. Eljön az a pillanat, amikor nekem magamnak kell majd megváltoztatnom a dolgokat, és nem csak hagyni, hogy megtörténjenek valahogy nélkülem.
-Nem tudom.
-Jó lenne kitalálni, ahogy nézem, már hajnalodik. Hadd meséljek én is egy történetet. Egyszer, nem is olyan régen élt egy egyetemista, aki elhatározta, hogy soha sem nő fel, mindig gyerek marad. Mindent elkövetett, egyik buliból járt a másikba, hajtotta a csajokat, mint akinek muszáj, ám egyikhez sem akarta odakötni magát. Egy nap felébred, belenézett a tükörbe, és aki visszanézett, nem volt más, csak egy kiélt, harmincas, magányos fószer.
Laci befejezve a történetet összegyűrte a szalvétáját, majd becélozva a szemetest egy elegáns mozdulattal egyenesen beledobta, majd megitta utolsó korty ásványvizét, és rám nézett?
-Ezt szoktad gyakorolni?
-Nem. Miért, gáz volt? - kérdezett vissza.
-Nem, egyáltalán nem. Tetszett.
-Köszi. Megyünk?
Megettem én is az utolsó falatot, és felálltam az asztaltól.
-Mehetünk.

XI.


Akkor már tudtam, hogy itt az idő, nem várhatok tovább. Mire elérkezik a reggel, meg kell tegyem azt, amit azóta tervezgetek, mióta újra megláttam Barbarát. Valamit, amit joggal nevezhetünk őrültségnek. Engedni egy gyerekes érzésnek, beállítani valakihez hajnalban, akit ráadásul két éve láttam utoljára, és akinek azt sem tudom, hogy mit fogok mondani, legkevésbé pedig azt, hogy mit is akarok tőle. Mindez azonban már cseppet sem számított. Úton voltam, a sors kért fel keringőre.
A címet sikeresen megtaláltam egy telefonfülke telefonkönyvének rongyos lapjai között. Nem maradt más dolgom, mint elindulni. Autóba szálltunk ismét, hogy tegyünk egy utolsó utat, amely a végső célhoz vezet. A nappal első sugarai már megjelentek a horizonton, jelezve azt, hogy ez az éjszaka is hamarosan véget ér. Már csak az volt kétséges, hogy hogyan. Az autóban ülve a némaság puha takarójába burkolóztam, kifelé nézve az ablakon, szemlélve az elsuhanó várost. Pár pillanat csupán, és szemem előtt már egészen más képek peregtek. Meg nem történt eseményeket megörökítő képek sora. Boldog pillantok, meghitt órák, családi vasárnapok és ebédek, csókok, ölelések. Tudatomat már csak testem vékony fonala kapcsolta a valósághoz. Fél óra elteltével Laci kitett a ház előtt.
Az órámra pillantottam, ami akkorra már hajnali négy órát mutatott. Előttem egy három emeltes bérház magasodott. Én még vetettem egy utolsó pillantást Lacira, amint autóba vágja magát, és kerékcsikorgás közepette távozik. Lassan haladtam a célom felé. A kaputelefon nevei között megkerestem a megfelelőt, és már majdnem becsöngettem, amikor észrevettem, hogy a kapu nyitva van. Belépve ismerős látvány fogadott. Málladozó vakolat rajzolta térkép a falon, előttem árnyékként átszaladó macska, balra lépcsőház. Ahogy elindultam felfelé, hallottam a kapu hangos csapódását. Felérve a lépcsőkön, egy körfolyosón találtam magam. Szívem egyre sűrűbben verte az ütemet, és nem azért, mert megmásztam pár lépcsőfokot.
Innen már nem igazán volt visszaút. Ácsorogtam még egy percig, mint egy idióta, céltalanul, bámulva ki a fejemből. Ha dohányoztam volna akkor, biztosan rágyújtok, hogy így leplezzem bizonytalanságomat, azt a látszatot keltve, hogy azért állok egy helyben percek óta egy kihalt körfolyosón, mert nekem így jó. Csak lazán és könnyedén, mint aki ezzel indítja a napját, átgondolva az aznapi teendőit.
Mivel azonban nem dohányoztam sem akkor, sem most, csak álltam némán. Nem is tudom, hogy meddig tettem volna mindezt, ha nem nyílik ki abban a pillanatban az ajtó, és nem lép ki rajta Barbara.
Kezében egy táska, szemében még a semmivé foszló álom utolsó képei. Nem hiszem, hogy számított arra, hogy az első ember, akivel összehozza a sors, az én leszek. Legalább is ez tükröződött a szemében, amikor megtorpant előttem, lángolóan vörös hajával és igéző, a meglepetéstől tágra kerekedett szemeivel.
-Szia! - köszöntem neki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy most ott állok előtte.
-Te mit keresel itt? - kérdezett vissza, felocsúdva.
-Éppen erre jártam, gondoltam benézek.
Erre végképp nem tudott mit válaszolni, csak nézett tovább, ezért folytattam.
-Na jó, valójában semmi dolgom erre felé, úgy hoztak autóval. Sőt, az igazat megvallva nem is hiszem, hogy egyedül hazatalálnék. Még az életben nem jártam ezen a környéken.
Barbara elmosolyodott.
-Semmi baj, én egészen jól eligazodok erre felé - mondta Barbara nevetve, miközben hagyta, hogy tovább magyarázkodjak.
-Nem akartalak újra szem elől téveszteni. Lehet, hogy őrültnek tartasz, hogy csak így rád törtem, de nem tehettem mást.
-És most mi lesz? Mit akarsz tenni? - kérdezte komoly arckifejezéssel.
-Nem tudom, ezen nem gondolkoztam el.
Barbara szótlanul nézett engem pár pillanatig, majd megszólalt.
-Éppen az egyetemre igyekszem. Van még egy kis időm az első órám előtt. Ha gondolod, elkísérhetsz.
-Örömmel.
Mindketten elindultunk lefelé a kopott lépcsőfokokon. Majd kiléptünk a kapun és végigsétáltunk az utcán.
Ott, akkor véget ért az este. Egy végtelenbe nyúló, mámoros, nyári este. Sokszor gondolok vissza rá, bár nem az a legérdekesebb, ahogy az események alakultak, még az sem igazán számít, ha bizonyos részletek nem úgy történtek meg, ahogy azok emlékeimben élnek.
Az élet mindig újabb, és újabb történetek írásába fog, melyben mi, szereplők játsszuk a szerepünket. Hol jól, hol rosszul, de játsszuk, bármi is legyen a darab címe, akármi is legyen a darab befejezése, csak egy a fontos, a játék.
Mi lett Barbarával? Jogosan merülhet fel a kérdés, hiszen elég sokat és hosszasan meséltem róla, ám sajnos nem mondhatok róla többet. Ahogy az elején írtam, én mindig lemaradok arról a bizonyos pillanatról. Valaki szóljon a gépésznek! Leállunk.