Hannibal


A közelítő ősz


Az öregasszony kilépett, finoman becsukva maga mögött az ajtót. Haja megfakult, arca megkeményedett, és megvénült, de szerény mosolyában volt valami bizakodó, valami feleslegesen reménykedő él. Lassan járt, apró léptekben. Háta görbe volt, lábai tömzsik. Hosszú sasorrával beleszimatolt a levegőbe. Az étkezőből ínycsiklandó illatok szálltak felé, az iskola remek, nagy hírű szakácsai ismét jól teljesítettek. Hangos gyerekzsivaj vette körbe; növendékei ott lökdösődtek, kiabáltak, és futkostak körülötte, de ő korholás helyett csak szelíd mosollyal illette mindannyiuk. Kis, fekete szemei szaporán pislogtak. Régies öltözéke, elnyűtt kardigánja, és hosszú, barna szoknyája miatt sokszor nevetség tárgyává vált a diáktársadalom szemében. A háta mögött, ahogy lassan sétált, most is megjegyzéseket tettek rá, haszontalan, agyatlan vén szatyornak nevezték. Ő vagy meghallotta ezeket, és tűrte, vagy meg sem hallotta. Gondolatban csak legyintett az érzéketlen, és rosszmájú fiatalság bántó szavaira: sőt, néha úgy érezte, meg is érti sárdobálózásuk. De tudta jól, egyszer talán felettük is bealkonyodik, és ők is részesei lesznek annak, amitől most ő szenved- hangtalanul, jeltelenül, gyötrőn: a nap minden pillanatában. A srácok kusza kiabálásán át egy meglepően karcos hang szólt hozzá:
-Jó, hogy itt talállak!
Odanézett, nyílegyenesen a hang irányába. Ősz hajú, rövidre nyírt szakállt viselő, vörös arcú férfi ácsorgott mellette, iratokkal megpakolt aktatáskát szorongatva. Az asszony udvariasan megállt.
-Tessék? Mit parancsolsz?
A férfi egykedvű arca komorrá érett, és gondterhelten a homlokát ráncolta.
-Beszélnünk kell.
-Nem lehet máskor? Most fejeztem be. Haza szeretnék menni.
-Nem lehet máskor. Túl fontos. Tudod, hogy mindig tiszteletben tartom a kívánságaidat, de most az egyszer a te érdekedben kérem, hogy hallgass meg.
Az idős asszony különösnek találta ezt a merőben baráti hangszínt az igazgató részéről. A nagydarab, pocakos férfi eddig legtöbbször közömbösen és hűvösen beszélt vele, némi gőgöt és pökhendiséget éreztetve a hangjában. Most különösen kedvesnek tűnt, és az asszony reménykedni kezdett magában.
-Jó. -bólintott az öregasszony, és máris az igazgatói iroda felé vették az irányt a kör alakú, színes, zajos előcsarnokban.
-Mégis miről van szó? -kérdezte az asszony, mikor már benn voltak. Az igazgató a kulcsot a nadrágzsebébe csúsztatta. Nyúzottnak és zavartnak tűnt egyszerre. Halkan beszélt, és nehezére esett szavakat formálni.
-Vége van, nincs tovább. -csak ennyit mondott, aztán bőrszékébe roskadt, és tenyerével betemette az arcát. -Hogy meg kellett érnem ezt a szégyent…
Az öreg tanárnő elképedt. Szinte érezte, ahogy zúg a vére, és ahogy kalimpál a szíve. Gombócot érzett a torkában, elvörösödött, és nagyot nyelt.
-Miről beszélsz?
Az igazgató felnézett. Szögletes arcára mély nyomot hagyó fájdalom, és szánakozás ült ki.
-Tegnap tanár-szülő találkozó volt fél négykor.
-És?
-Á, rendszerint nem jöttél el.
-A vén férjemet kellett ápolnom. -mondta a tanárnő sértődötten. -Megint leesett a vérnyomása, és…
-Jól van, nem ez a lényeg. -torkolta le az igazgató. -Hanem az, hogy a szülők három évfolyamban is azért könyörögtek nekem, és az egész tantestületnek, hogy érjük el, hogy menj el az iskolából. Hogy menj nyugdíjba.
A tanárnő egy ideig nem szólt. A levegő megfagyott, némaság és ború telepedett az iskolaigazgató méltóságteljes nappalijára.
Szeptember volt. Kinn még tombolt a nyár, de az ősz már a küszöbön készülődött, hogy felváltsa azt, és hogy megvonja tőlünk mindazt a csodát és kellemet, mit a nyár melege hozott életünkbe. A bús őszi éjjeleket a tél hózáporai követik majd: hamarosan ködbe borulnak a reggelek, és az élet egy csapásra megnehezedik.
De a nyár még itt volt.
Még itt volt.
A tanárnő jobbnak látta, ha helyet foglal. Csöndesen kivárta, amíg az igazgató ránéz.
-Mit követtem el? -kérdezte aztán.
Az igazgató most nem látszott olyan nagy szókincsű, méltóságteljes és értelmes férfiúnak, mint amikor azokat a csodás beszédeket, lelkesítő ünnepi deklarációkat, vagy épp nekrológokat szavalta, a város legszebb emlékműveinél, vagy a katolikus templomban. A fennkölt szavak helyett csak szánalmas, rekedtes hebegés tellett most tőle.
-Nagyon szégyellem… És nehezemre esik ezt most… megfogalmazni, de… -és erőt vett magán. -Azt mondják, hogy… szóval, túl öreg vagy már. Itt kéne hagynod az iskolát, azt mondják. Belefáradtál a pedagógusi pályába. Tényleg, nem kéne már pihenned?
-Te is azt szeretnéd? -kérdezte lelombozva a tanárnő.
-Ha ellenkező esetben a tömeg meglincsel, igen.
-Milyen igazgató vagy te, ha nem tudsz hatni a közösségre? -szögezte a mellének a kérdést az asszony fitymálóan.
-Ez nem ilyen egyszerű. Nézd, ha mindenki elpártol mellőlem, az rontja a szakmai…
-A szakmai érdekek vezetnek? Nagyot csalódtam benned.
-Sajnálom.
-Nézze, igazgató úr! A férjem már pihen. Még kettőnk nyugdíja is olyan kicsi, hogy ha nem tanítok, egyszerűen tönkremennénk. Ezt a szégyent akarod? Hogy két vénember menjen ki az utcára koldulni? A férjem beteg. Jól jön ez a kis pénz, amit óraadóként keresek.
Az igazgató oldalra döntötte a fejét.
-No és a fiatok? Úgy hallom, orvos. Ha így van, miért nem ad haza némi készpénzt, hogy szegény szüleinek segítsen?
A tanárnő lehajtotta a fejét.
-Sajnos eltávolodott tőlünk. Iszik, és veri a feleségét. Nem remélhetünk támaszt tőle. Ő más életet választott, mint mi.
Az igazgató az ajkába harapott. Nem akarta elküldeni ezt a régi, megbízható bútordarabot, de a szülő, -és tanulótársadalom erőteljes kezdeményezése tettre ösztönözte. Ez az idős asszony csak gyűlöletet és elutasítást kapott az iskola részéről, ugyanúgy, ahogy fia részéről. Az igazgató megszánta őt, de ez kevés volt.
-Meg van kötve a kezem. -mondta az ősz férfi sajnálkozva, és odatolt pedagógusa orra elé egy papírt, meg egy tollat. -Itt a nyilatkozat. Írd alá, és megszabadulsz a tanítás, és a fárasztó iskolai élet minden nyűgétől!
Az asszony a fejét csóválta. Kiszolgáltatottnak, és elesettnek érezte magát. Fájt ennek lenni ilyen idős korban. Szem volt a láncban, csepp a tengerben, sárgás pötty a sötét űrben. Az kínozta leginkább, hogy a feje felett végül is nem a közösség döntött -hanem a hatalmát féltő igazgatója. Ő az, aki egyedüli ítélője lett, tartva a környezete haragjától.
-Engem fel lehet áldozni, igaz? -kérdezte az öregasszony szomorkásan mosolyogva. Az igazgató hátradőlt székében.
-Erre a kérdésre nem válaszolok. -mondta hivatalnokokra jellemző kimértséggel. Ő már meghozta az igazságos és megfellebbezhetetlen döntést. Épp csak egy csipetnyi gerincet nem sikerült érzékeltetnie határozatában.
-Rendben van. -mondta a tanárnő, és mélyet lélegzett, mintha ezzel a mozdulattal magába szívná, befogadná az elmúlt évek minden kellemes percét, hogy magával vihesse őket. Szálkás betűkkel írta alá a lemondási nyilatkozatát. Miután ezt megtette, és visszaadta a tollat, már könnyek csillogtak a szeme sarkában.
-Most könnyebb? -kérdezte.
-Igen. -mondta az igazgató bármiféle együtt érzés, emberség nélkül, aztán fiókja mélyére nyúlt, és kivett valamit. -Viszont hogy te se szenvedj, szeretnék neked adományozni valamit.
Ez ismét bizalomgerjesztőn hangzott, csakhogy az idős pedagógus már nem mosolygott. Lebiggyesztett ajkakkal várt.
Az igazgató kotorászott egy keveset, majd átnyújtott neki egy ampullát.
-Mi ez? -kérdezte meglepetten a tanárnő.
Az igazgató halkan súgott, félve, hogy még a falnak is füle van ebben a szörnyű világban.
-Ez az a szer, ami könnyít rajtad. Ami megmenthet téged további rossz napjaidtól. A nélkülözéstől, a nyomortól, és a megaláztatástól.
Az öregasszony már ezen sem lepődött meg. A dolgok gyors mederben folytak ugyan, de ő felkészült mindenre. Még erre is. Már amennyire fel lehet az ilyesmire készülni.
-Idd meg, aztán egy más világ vár. -mondta bátorítóan az igazgató. Senki sem hallotta őket. Egyedül voltak. A dolgozószoba csöndje kísértetiesnek hatott, de a tanárnő nem félt többé. Most már nem félt. Nem volt miért félnie. A célok, az indíttatások immár eltávoztak az életéből, így maradt az uszadék fa élet, ami nem kecsegtet sok jóval. A remények, vágyak és törekvések, melyek egykor elevenen égtek benne, megtörtek az igazgató akaratán.
Az öregasszony eddig úgy érezte, a tenger háborog benne. Most csönd lett. A jellegzetes morajlás elnémult. A tajtékzó hullámok zaja már nem hallatszott többé. Csönd volt. A koporsó, és az elföldelt, koszos csontvázak hallgatagsága vette át az uralmat a zokogó, vén szívben. Az idő lejárt. Valahol, az asszony lelke mélyén talán már megszólalt egy lélekharang, amely őt szólította. Az élettel járt, hosszú táncnak vége szakadt. Őt már nem kérik fel többé. Akarata ellenére el kell hagynia a nagy bálterem vörös futószőnyegét, és kimenetelni az éjszakába. A pokoli hidegbe.
Elmosolyodott, életében talán utoljára. Ősz haj keretezte jóságos, agg képét. Az üvegcséért nyúlt, és táskájába mélyesztette.
-Jó. -mondta kurtán, de nem sírt. A könnyözön már rég eltávozott róla. Csak felállt, betolta a székét, és utoljára még pukedlizett egyet az igazgató úrnak, mint a csatába menő közlegények. Csakhogy ő valójában már túl volt a csatán.
-Szervusz.
-Szervusz. -nyögte az igazgató, és úgy látszott, valami belement a szemébe, mert folyton törölgette.
Az öregasszony kilépett, finoman becsukva maga mögött az ajtót. Lassan, totyogva ment le a lépcsőkön, ki, az isteni, áldott szabadságba. A napfény erősen ragyogott. Még minden varázslatos, hangulatos volt az utcákon. Egy lélek sem járt arrafelé.
Egyedül bolyongott a szűk utcácskák, bérházak, és egyéb épületek között, a belváros szívében. Elővette az ampullát, és szívéhez szorította, közben pedig egy ehhez hasonlóan forró nyárra gondolt, amelynek napfénye könnycseppé olvadva végiggördült az arcán.


Kezdőlap