Hannibal


Alkony


Alkonyodik, szürkül már az ég,
Nappalomról lemondtam én rég.
A természet őszbecsavarodik,
Nyomorú világunk tovább örvénylik.
Egyetlen gondolat nyomaszt még;
Földgolyónk legnagyobb hegyláncai
Túlélnek bennünket, embereket.
Próbálunk halhatatlannak látszani,
De nem dönthetünk az élet mellett.
S csak mit életünk során teszünk,
Az lesz mérvadó, ha már nem leszünk.
S ha álnokúl szenvedésre kárhoztat az ég,
S Isten szent jobbja lesújt,
Akkor mire számíthatunk még,
Ha véget ér az anyagi lét?
Miben bízhat a sorsüldözött ember,
Az ember, fény s mocsok elegye,
Isten hőn szeretett remeke.
Ki a céltalan teremtmény felett áll,
De szüntelen gyönyörre hiába vár.
Túlvilági terhek alatt roskadozunk,
Szent Urunk jókat mulat rajtunk.
Nem vagyunk, csak szénszármazékok,
Véges éltű, röpke vándorok,
Életünk nemi úton terjedő, halálos betegség,
Öntömjénezés, kapzsiság és kevélység...
Ez hát az ember! Önmaga paródiája,
Mert mit ér hosszú munkája,
Ha aztán kisétál az éjbe, a fagyba,
S a boldogság -e múló illúzió -jót kacag rajta.
Nem sikerült megfejtenem létünk titkát,
E hívogató, mélységes mélységet,
Mely zokogva feszíti szét elmédet!
Mi teendőnk itt, e sárgolyón?
Fogyó reménnyel s vasakarattal,
Tompa haraggal,
Tűrni és dolgozni és küzdeni...
Egek! Mily gyorsan tanultam már a végén,
Míg tűnődtem a lét kérdésén,
De immár elfáradtam, megérkeztem,
S munkám -rút életem- bevégeztem.


Kezdőlap