Hannibal
Angyali kín
Ifjúkorom sebesen elnyargalt,
S későn ébredtem rá,
Nekem e világon csak egy maradt,
Te, angyali alak!
Boldogságunk oly tünékeny,
Mint a fáklyaláng őszi éjjen,
Szerelem! Csapdádba estem én;
Jaj, nincs remény! Jaj, nincs remény!
Gyilkos tűzzel mélyed mellkasomba,
Fájó kínnal ölel,
S majd öntudatlan taszít pokolba,
Magány! - ez söpör el!
Boldogságunk oly tünékeny,
Mint a fáklyaláng őszi éjjen,
Szerelem! Csapdádba estem én;
Jaj, nincs remény! Jaj, nincs remény!
Ha a magány súlyos nehezékét
Levennéd vállamról,
Ezért örökké szolgálnálak én,
Földön járó, égi tünemény.
Boldogságunk oly tünékeny,
Mint a fáklyaláng őszi éjjen,
Szerelem! Csapdádba estem én;
Jaj, nincs remény! Jaj, nincs remény!
Ó, ha megváltanál szeretettel,
Lelkemet dobnám el,
Megtagadnám nevem s múltam,
Mindent, mi eddig voltam.
Boldogságunk oly tünékeny,
Mint a fáklyaláng őszi éjjen,
Szerelem! Csapdádba estem én;
Jaj, nincs remény! Jaj, nincs remény!
Ó, de a sors válaszfalat emelt:
Most távol vagy tőlem,
Úgy, mint csillagok közt, kicsi szivem.
E gondolat százfelé tép engem!
Boldogságunk oly tünékeny,
Mint a fáklyaláng őszi éjjen,
Szerelem! Csapdádba estem én;
Jaj, nincs remény! Jaj, nincs remény!
Ám de ne sirassatok még, hárfák!
Lantok, ne zengjétek lelkem gyászát!
Bár angyali kín őröl, míg élek
Addig buzgón remélek!
Boldogságunk oly tünékeny,
Mint a fáklyaláng őszi éjjen,
Szerelem! Csapdádba estem én;
Jaj, nincs remény! Jaj, nincs remény!