Hannibal


Beszéd a novemberi hóhoz


Egy óvatlan pillanatban beszökött hozzám a november. Hatalmas, fehér talpával feltúrta az eget és a földet, nagy, melák alakja benyargalt a télikertbe, a nappalimba toppant, lesurrant a pincébe, felcaplatott az emeletre. Hideg vaníliaszínű az égbolt, szobám üvegfalán és megtépázott függönyén át ékes koronáiktól megfosztottan billegő fákat látok. Valahonnan nyöszörgő, keserves állati hangok szűrődnek be hozzám. Fülelni kezdek, óvatosan oldalra fordulok, de semmi. Egy elégedetlenségtől, mocsoktól és bánattól szinte kettészakadó, szétfeszülő sikoly rázta meg az örökkévalóság kopár fáit és búskomor hegyeit. Aztán elnyelődött, halkan, alázatosan és méltóságteljesen, visszapottyanva a földkerekség kozmikus múltjának sóstavába. Miután a visszhangok is szétolvadtak a csontszaggatóan hideg légkörben, olyan tátongó üresség foglalta el a helyét, hogy úgy éreztem, a szívem is félrekalimpál. Üres a tér, épp úgy, ahogy én. A frissen hullott hó álmosan terül el a földön, szinte minden talp!
alatnyi helyet önzően birtokba véve. Nem mozdulnak a levelek, a megtépázott és kitikkadt növények zöld tetemei kísérteties háttérzenét hallatva ringatóznak a délutáni szélben. Nem tudom, van-e egyáltalán valahol valamilyen hang. Egy cseppnyi vidámság, egy kanálnyi jó kedély. Talány ez is, mint a földgolyóbis százezer másik talánya. De a hó itt van.
És ha sokáig kémleled a havat, azt a nagy, fekete egybehangzó felületet, amely igazán semmi, amely igazán csupán a zord természet tréfája, akkor a múlt viharzó, izzó képkockái elevenednek meg abban a szörnyen nagy fehérségben, és akkor felgyúl valami abban a cserbenhagyott szívedben, amit már elhajítani kívántál magadtól. Akkor megint felmorajlik a halványzöld tenger, egy erőtlen pillanatig, talán gyermekkedélyes mosolyba révedve, megint kisfiúnak érzed magad, aki osztálykiránduláson viccelődik a pajtásaival, de a tenger habjai megint összezáródnak, egymásnak csapódnak, eltakarva mohó szemed elől ezeket az ábrándos képeket.
És most megint csak a gátlástalanul szürke jelen viccelődik veled, zilált hajadba túr, konokul arcodba üvölt, mint egy pimasz udvari bolond, figyelmeztetve halandóságodra. És te megvilágosulsz, visszazökkensz a letűnt korok homályából abba a siralmas dimenzióba, melynek levegőjét kell szívnod. Amelynek elfogadására vagy kárhoztatva. Ez a te igazi büntetésed, ezt mérte rád ki Isten, egykori vétkeid miatt. És akkor valami fullánkként mar az oldaladba, mert felelevenedik berozsdásodott emlékezeted egy távoli rekeszében az a földöntúli ragyogást árasztó nőalak, aki a kimondhatatlannál is százszorta többet jelentett neked. És hullik a könnyed, záporozva végigpatakzik kipirosult arcodon, felduzzadt ajkaidon és végigcsúszik a nyakadon. Közben észreveszed, hogy megint esik a hó.
Ez vagyok én. Ha sámsoni akaraterővel rendelkeznék, akkor sem tudnám elhárítani ezt az ütést. És máris szétnyílt egy heg összefércelt szívemben, máris le kell tennem a tollat, nem írhatok többet. Nagyon fáj, nem megy.


Kezdőlap