Hannibal
Ismeretlen távlatok felé
Szeretem a piszkosszürke, vad teleket,
Szeretem a meleg, párnázott éjjeleket.
Deres ablakaim árnyékában pislogok.
És boldog vagyok, mert: magam vagyok.
Azt hittem, a sóvárgásnak vége soha nincsen,
De többé már nem pihen erős kezem a kilincsen.
Felfrissültem, ingerszegény vad-szajha népek!
Pusztuljanak tőlem a szennyes, varangyos szerelmek!
Porrá zúzom a mosolyt, tizenhat éves lányok!
Koraérett kurvák, elrothadt virágok!
Kik csak az ösztönök puha ösvényén közlekedtek,
És mocsok-ízű kéjek börtönfalán megrekedtek!
Láncra vert rabok, meztelen tüzes nőstény-ördögök,
Kik tűz-katlanban nyögtök, értetek többé nem hörgök!
Legyetek vad siheder-keselyűk cafatos prédája,
Vagy hóhéré, ki játékos nyelvetek művészien kivágja.
Pusztuljatok el tűzvészben, mint az igazi, égi Kánaán,
S rút halálotok hirdesse örömóda a Dicsőség Falán!
Igen! Véget ért az öncsalás. Immár tisztán látok a fertőben,
Új távlatokat nyitok, nemesebbeket, kitartásban és erőben.
Lanthúrok pendülnek majd, hogy magasztaljanak,
Emberek tolongnak, hogy tapasztaljanak.
Én leszek a Forrás, amely megtisztítja tőletek a Holnapot.
Cserébe örökkévalóságot, új mauzóleumot kapok!
Én leszek az Út, melyet ti nem tapostatok lábaitokkal,
Az én nyomvonalam lüktet majd a jövendő korokkal!
Én leszek a Halál! S majd, talán, ezután öt évvel,
A sarkatokban leszek én is, kezemben egy kötéllel.
Hát nem értitek, ti törpe vadvirágok, ti moslék kórók?
Ti szétforgácsolt szentképek, ti agyonhasznált mocskok!
Odafentről, a csillagok közül is én mosolygok rátok,
És a szürke porban, hol fekszetek majd, utolér az átok!
Mert megváltoztattatok! Most már gyűlölök imádni,
De annál inkább imádok gyűlölni.