Hazudj Igazat

Rittinger Győző

Előszó

Az elvek kapaszkodók az életben, de egyben korlátok is, melyek beszorítanak és terelnek a semmi felé. Minden igaznak tűnhet, melyben hiszünk, és minden hazugot igaznak tartunk, ha hinni akarunk benne. Az író, aki műveiben hazudik, azért teszi, hogy higgyenek benne. Belekapaszkodik hát azokba a fogantyúkba, melyeket elveknek nevezünk, azért, hogy ezáltal olvasói higgyenek benne. Higgyenek benne, egymásban és az elveiben, melyeket igaznak tart.


I.

-Kérem, írja azt, hogy szeretettel Noéminek!
-Örömmel.
Ernő kinyitotta a könyv fedelét. Ahogy leírta a sorokat, amiket az előbb hallott, felcsengett benne ez a név, Noémi. Annyiszor írta már le ezeket a sorokat, melynek főszereplője ez a lány volt, hogy szinte furcsának hatott számára az, ahogy ennek a névnek a viselője most ott állt előtte. Persze, ennek a Noéminak, aki sugárzó mosollyal állt az asztala előtt, semmi köze nem volt ahhoz a lányhoz, akit ő könyveiben annyiszor megálmodott, a gyönyörű, intelligens nőhöz, vagy a szerelemben égő kamaszlányhoz.
-Szép neve van. Megkérdezhetem, hogy melyik rész tetszett a legjobban?
-Természetesen. Az, amikor Gergő a mű közepén megtalálja azt a levelet, amiből kiderül, hogy a lány is szereti őt.
Ernő most egy kissé csalódott volt, ő nem szerette azt a jelenetet, túl közhelyesnek tartotta, legszívesebben nem is írta volna le azokat a sorokat, de akkor nem lett volna drámai a befejezés.
-Értem, és a vége hogy tetszett?
-Az nem túlzottan, igazság szerint el sem igazán olvastam. Nem tetszett, hogy a főszereplő meghal a végén, túl szomorú lett így a vége. Meg is akartam kérdezni, hogy miért tette, miért nem lett vidám befejezése az egésznek?
Jellemző. Ernő elkedvetlenedett ettől, főleg akkor, amikor arra gondolt, hogy hányszor írta át a végét. Szerinte nagyon jól sikerült így. Komor pillantást vetett hát a lányra.
-Tudja, Gergő figuráját valójában ez egyik ellenségemről mintáztam, hogy aztán a végén kitölthessem rajta a mérgemet. Következőt kérném!
A nő eltette a könyvét, és sértődötten elindult a kijárat felé. Ernő már megbánta, hogy ilyen gorombán szakította félbe a beszélgetést. Nem volt haragtartó ember, hirtelen haragú, de semmiképpen sem haragtartó. Elég gyorsan változtatta véleményét bizonyos dolgokról, azonban ezt egyáltalán nem bánta. Egyik pillanatban még gyűlölt valamit, a másik pillanatban már imádta, amit nem tartott szokatlannak. A közöny, amit talán a legjobban gyűlölt. Az érzelmi túlfűtöttség azonban az ő szakmájában egyáltalán nem számított hátránynak. Író volt, könyveiben egyszerű figurákat mintázott meg, akik ugyan nem voltak túl változatosak, csak néhány alapvető karaktert használt. Nem tartotta ugyan magát rendkívülinek vagy különlegesnek, ám sosem írt olyan dolgokról, amiket nem élt vagy tapasztalt meg. Nem tartotta volna az egészet hitelesnek. Ha kérdezték, hogy honnan veszi a műveihez a témát, általában csak annyit mondott, hogy „Én nem tudok jól mesélni, csak azt mondhatom, ami velem történt”.
Halk csilingelés visszahúzta a gondolataiból Ernőt a valóságba. A csilingelés, melyet a bejárati ajtó feletti kis csengettyű hallatott, amint az iménti hölgy távozott a kávézóból. Már beesteledett. Ernő nem is vette észre, hogy így elrepült az idő. Délben kezdte dedikálni a legújabb regényét, amely, legnagyobb örömére, nagy sikernek örvendett. Nem azért, mert valami rendkívüli történet lett volna. Nem is azért, mert könnyen emészthető volt. Pont ellenkezőleg, Ernő mindig is arról írt, akik körülvették, vagy szerette volna, ha körülveszik. Talán pont ennek köszönhette a sikerét. Az olvasó pontosan azt kapta, amit várt. Egy magányos hős, aki megpróbál boldogulni az élet sűrűjében, fejében milliónyi kérdéssel, esetleg reménytelenül szerelmesen, majd elbukik. Írhatott volna mást is. Krimit, melyet áthat az ármánykodás, cselszövés és erőszak. Fantasztikus könyvet, melyben ismeretlen és furcsa helyszíneken kitalált figurák szerepelnek, átszőve titokzatossággal és misztikummal. Ám ezekben a történetekben csak kívülálló lett volna, semmit több.
-Mára vége? – kérdezte a kávézó tulajdonosa, miközben megállt az író mellett.
-Úgy látszik igen – válaszolt, majd ránézett a másikra. A középkorú férfi a pincérruhájában úgy festett, mintha csak a múlt századi regényből csöppent volna ide. Ahogy ott állt, egyik karján átvetett, fehér kendőjével, hóna alatt kerek ezüsttálcájával, büszkén hirdette a régi korok kávézóinak hangulatát. A hely szintén nagyon otthonos volt. Kicsi, melyet beborított a félhomály. A kis, kör alakú asztalok közepén egy-egy apró, zöld ernyős lámpa világította csak be a helyet.
-Hozhatok még valamit?
-Nem, köszönöm főúr, már semmit.
Ernő felállt az asztaltól, elrakta ezüst töltőtollát, és a kabátjáért indult.
-Tényleg, nekem nem adnál egy autógrammot? Az a helyzet, hogy én is elolvastam a könyved, bár nekem nem igazán tetszett, ha nem haragszol meg érte.
-Dehogy haragszom, sőt örülök, ha valaki őszinte. Mások véleménye nélkül nem alkothatnám meg a képet saját magamról. Ha csak én nézném magam, elfogult lennék.
Ernő ismét elővette ezüstszínű töltőtollát.
-És miért nem tetszett, ha megkérdezhetem?
-Nekem ez túl komor, persze vannak részek, amik tetszettek, de egy pár dolgot nem értek.
-Éspedig?
-Ott van a főszereplő, akibe szerelmes a lány.
-Gergő?
-Igen. Szóval ott van Gergő, akinek csak annyi dolga lenne, hogy megmondja a lánynak, hogy mit érez, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Miért nem ezt teszi?
-Ha ez egy népmese lenne, akkor egészen jó befejezés lenne. Komolyan válaszolva viszont azt mondhatom, hogy az életben általában kevésszer adatik meg az, hogy valami úgy alakuljon, ahogy álmainkban elterveztük. Ebben az esetben az ő esete csak egy példa arra, ami általában velünk történik. Másrészről – itt most Ernő tartott egy szünetet, hogy eltegye a tollát – ha megtenné, akkor eldobná mindazt, amiben egész életében hitt. Bebizonyítaná azt, hogy a szerelem első látásra nem létezik, és elveszítené azt a vágyat, mely életben tartja, miszerint megtalálja ezt a valakit.
-De nem túl közhelyes ez? Úgy értem, hogy ez az egész csak kitaláció, nincs az az ember, aki így viselkedne.
-Erre azért ne vegyél mérget – válaszolt sejtelmesen mosolyogva Ernő, miközben felvette hosszú szövetkabátját.
-A fene sem érti ezt. Azt akarod mondani, hogy te lennél az a figura?
-Talán.
-Ezt nem hiszem el. Ha mondjuk, most belépne egy gyönyörű nő az ajtón, akiről kiderülne, hogy abszolút nem a herceget várja a fehér lovon, hanem csak téged akarna, nem mint írót, akkor nem fordulna meg a fejedben, hogy van az életben más választás is?
Ebben a pillanatban újabb csilingelés hallatszott az ajtó felöl. Ahogy kitárult az ajtó, nő lépett be rajta. Határozott léptekkel indult el Ernő felé. Arca komor volt, egy kissé talán feldúlt is. Sötétbarna szemében valamiféle tűz lángolt.
-Aláírná a könyvemet?
-Elég későn sikerült ideérnie, de az olvasóimért bármit – válaszolt Ernő mosolyogva, ám mosolya nem talált viszonzásra, ezért ő sem erőltette a dolgot. – Szabad a nevét?
-Ágnes. A szöveg pedig ez legyen, ha kérhetem: „A világ leggyávább emberétől, aki a könyveibe menekül, hogy ne kelljen élnie.”


II.


Ernő kiszállt kocsijából. Arcát végigsimította a felkelő nap gyenge sugara. Megállt egy pillanatra, behunyta szemét, és vett egy nagy levegőt, kifújta, majd újra egy óriásit szippantott a friss levegőből. Amikor kifújta, mozdulatlanná vált egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra, mint aki soha többé nem akarna újra lélegzethez jutni. Amikor kinyitotta szemét, körbenézett. A telek, mely lustán elnyújtózva pihent a dombon, ugyanúgy várta, mint amikor utoljára látta. Lepillantva a domboldalról, apró, maketteknek tűnő házak tarka látványa fogadta az itt körültekintőket. Ernő kivette táskáját, majd elindult a telek közepén álló kis faházhoz. A telek amúgy teljesen üres volt, az egyetlen fát leszámítva, amely a ház előtt állt. Alatta Ernő kedvenc kerti széke. Már elég régen járt a házban. Zsebéből előkotorta kulcsait és benyitott. Kis ház volt, egyetlen szobával. A szoba egyik sarkában egy sparhelt, mellette egy asztal két székkel, bár ő mindig csak az egyiket használta. Általában akkor jött ide, amikor írt, és nem akarta, hogy zavarják munka közben. A hely teljesen el volt vágva a modern társadalom összes vívmányától. Se telefon, se Internet, se rádió vagy televízió. Áram azért volt, ami a ház egyetlen elektromos berendezését működtette, egy írógépet. A szoba másik sarkában egy ágy, a szoba közepén a kandalló mellett egy ingaóra, melyet Ernő beállított és felhúzott, nem mintha fontos lett volna, hogy pillanatnyilag mennyi is az idő, egyszerű megszokás volt csak csupán, semmi több.
Amint kipakolta cuccait a bőröndből, volt ideje végiggondolnia a tegnap este történteket. Látta szemei előtt a lányt, ahogy besétál a kávézóba, és elindul felé a könyvvel a kezében, szemében azzal a megmagyarázhatatlan tűzzel. A szavai még mindig ott visszhangoztak a fülében. Vajon miért mondta mindazt, amit mondott? Meglepően szokatlan és váratlan volt a dolog, nem számított rá. Újra előtódult belőle az ösztönös tagadás. Nem érezte igaznak, amit mondtak róla, nem is értette, hogy miért kapta ezt a váratlan hidegzuhanyt. Persze nem kellett volna vele foglalkoznia, hanem el kellett volna felejtenie az egészet, mint valami rossz álmot. Felébredni, felülni az ágyban, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy mindez csak álom. Talán még csalfán színlelve is egy kissé az álmot, mint a huncut kisgyerek, álmodva tovább, abban a tudatban, hogy ez nem igaz.
Ernő azonban nem tudott elmenni ilyen események mellett, mint ahogy annyian elmennek. Ahogy azonban a lány kisétált a kávézóból, olyan hirtelenül és váratlanul, mint ahogy bejött, már lelke mélyén kezdett igazat adni neki. Ott állt, kezében a könyvvel, amit a lány nem is vett tőle el. Talán maga is meglepődött azon, amit mondott, vagy talán ez volt a szándéka, de nem várta meg, míg befejezi a sorokat, sarkon fordult és kisietett.
Benyúlt a táskájába, és elővette a könyvet, majd letette a szobaasztal közepére. Elővette pipáját is, hogy kitisztítsa. Eközben kint már kezdett besötétedni. A kamrából elővett egy üveg bort, kinyitotta, majd fogott egy poharat. A poharat elöblítette a ház melletti dézsában összegyűlt esővízben, majd kiült a fája alá, hogy a lemenő nap fényénél tovább gondolkozzon azon, amit Ágnes a fejéhez vágott. Ha Ágnesnek hívják egyáltalán. Az idő kissé csípős volt már, de ez most egyáltalán nem zavarta. Megtömködte pipáját, és rágyújtott. Ahogy a bort kortyolgatta, párszor felhangzott fejében a név: Ágnes. Kedvelte ezt a nevet. Párszor el is keresztelte így könyvének egyik-másik szereplőjét. Ennek egyik fő oka talán az lehetett, hogy valóban volt egy ilyen nevű ismerőse. Azóta persze sok-sok év telt el. Lassan már negyven éves lesz, bár egyáltalán nem látszott rajta a kor. „Szépen” öregedett, sőt kimondottan jól állt neki. Ennyi év után azonban még mindig emlékezett azokra az emberekre, akik fontosak voltak számára. Gyakran kérdezték tőle, hogy hogyan választja karaktereit könyvéhez. Nem volt ebben semmi különleges. Csak egy érdekes játék, amelyben soha el nem hangzott mondatokat adott olyan emberek szájába, amiket a valóságban sose mondtak neki vagy másnak. Közéjük tartozott persze a saját figurája is, aki azért mindig megjelent műveiben. Amikor írt, valóban szabad volt. Fejében soha le nem játszódó képek és helyzetek peregtek le, amiket ő csak megörökített.
Kortyolt egyet a borból, miközben megmarkolta pipáját, hogy egy kissé melegítse kezét a hűvös estében. Ebből a szempontból igaza volt Ágnesnek. Amikor gondolataiba mélyedt, és általában meg is tette azokat a dolgokat, amiket megtehetett volna. De vajon valóban meg kellett volna tennie? Majd minden könyvében és történetében az egyén önállóságát és szabadságát hirdette. Az egyént, aki talán elbukik, de nem alkuszik meg. Ezt persze a mai világban nehéz megtenni, ezzel tisztában volt.
Nehéz szembeszegülni a valóság torkából hangosan áradó vezényszóval. Nehéz, és talán értelmetlen is. Megnősülni, családot alapítani, gondoskodni róluk, szerető apának, gondos családfőnek lenni. Ez lebeghet talán sok ember lelki szemei előtt, azonban semmi esetre sem Ernő főhősének szemében. Ő nem ezt keresi. Pontosan még nem tudja, hogy mit keres, de nem ezt. Ugyanúgy, ahogy a főszereplő sem tudta, természetesen az író sem ismerte a válaszokat. Neki nem az volt a feladata, hogy válaszoljon azokra a kérdésekre, melyek kivetültek történeteiben, nem is lett volna rá joga, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre. Nem válaszolhatott, ugyanis nem volt nős, nem várta otthon a felesége, a fia vagy lánya egy fárasztó munkahelyi nap után. Nem kellett fenntartania a házasság kényes egyensúlyát, bólintania és visszahúzódnia, amikor kellett, vagy kiszakítani egy darabot az életéből, helyet adva mások életének. Nem kellett feláldoznia vágyait mások vágyaiért. Ebből a szempontból határozottan igaza volt Ágnesnek. Ő egy kicsit kívülálló volt, ám az ő dolga sem volt könnyebb. Választott, tudatosan választotta azt, hogy a végsőkig kitart elvei mellett, történjen bármi is. Ez sem volt könnyebb. Ott lebegett előtte a végső megpróbáltatás, amikor fel fogja tenni magának a kérdést, mert minden bizonnyal fel fogja tenni. Valóban megérte mindez? Érdemes volt kitartani e mellett, vagy egyszerűen be kellett volna állni a sorba, megnősülni, gyereket nevelni, munkába temetkezni, és bele sem gondolni az egészbe. Akár egy gyorsvonat, mely robog a sötét alagút felé.
Ernő ott ült ezen a gyorsvonaton, száguldva az ismeretlen felé, abban a korban, amikor már nem szoktak egyedül utazni. Ő csak egy jegyet vett az útra, és pillanatnyilag nem állt szándékában átadni a mellette lévő helyet egyetlen felszállónak sem.
Ezért bántotta talán a legjobban az, amit Ági neki mondott. Megsebezték ezek a szavak, és most ott visszhangoztak lelkének barlangjában. Szerette volna Ágit megpillantani most, ahogy jön fel a domb oldalán, és a szemébe vágnia, hogy tévedett.
Elszívta még pipáját, és kihörpintette az utolsó kortyot is poharából. Elindult a házba, hogy lefeküdjön és elfeledje a történteket végre.

III.

A teremben néma csend honolt. A színpad közepén egyetlen szék volt látható a lámpák által bevilágított kör közepén. Egy nő tűnt fel az egyik szélen a függönyök mögül. Határozott léptekkel haladt a fénysugár felé. Leült, hóna alól a szék mellé helyezte a hegedűtokot, melyből kiemelte hangszerét. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy nem először csinálta végig ezeket a mozdulatokat. A nő arca továbbra is rezzenéstelen volt. Külseje alapján nem tartozott ebbe a világba. Arcának vonásai finomak, alakja sudár és formás, ám ruházata alapján úgy festett, mintha egy punkkoncertről szalasztották volna. Ruházatát egy kopott bőrkabát, szakadt farmernadrág alkotta, melyet egy westerncsizma tett teljessé. A nő vállához emelete a hangszert, behunyta szemét, hogy belekezdjen abba, amiért idejött.
-Ki ez a lány? Én Beethovent fogok játszani a jövő héten a zenekarral, nem Metallica-koncertet – csattant fel a rendező – aki a meghallgatást szervezte – a kelleténél hangosabban.
Az asszisztense a papírjaiba mélyedt, hogy választ keressen a kérdésre.
-Valamilyen Ágnes, de nem tudom elolvasni a vezetéknevét. Régen láttam már ilyen ronda írást.
-Had nézzem!
A rendező pár másodpercig próbálta kiolvasni a nevet, de hiába.
-Soha nem hallottam még ezt a nevet. Remélem szebben játszik, mint ahogy ír és öltözködik, de legalább mutatós.
Ágnes még mindig abban a pozícióban tartotta a vonót, mint ahogy a szóváltás előtt, készen arra, hogy megszólaltassa hangszerét. Pár másodperc után leengedte a vonót. Önkéntelenül is hallotta, amit a rendező mondott. Rezzenéstelen arccal visszarakta hangszerét a tokjába, levette bőrkabátját, mely alatt egy igen mély kivágású póló volt. Újra vállához emelte hangszerét, miközben egy rövid, cinikus mosolyt engedett meg a rendező felé.
Ahogy azonban megszólalt hegedűjén az első hang, átadta magát belső érzéseinek. A külvilág megszűnt létezni számára. Csak ült ott a színpad közepén, kezében hegedűjével, és játszott.
Miközben játszott,, mélyen a rendező szemébe nézett. Egész végig ott lobogott a tűz abban a szempárban. Megvetés, gyűlölet, dac, és ki tudja mi minden táplálta ezt az olthatatlannak tűnő lángot.
Pár perc múlva, a rendező szakította félbe a játékot.
-Köszönjük, majd értesítjük a döntésünkről.
Ágnes eltette hegedűjét, majd lejött a színpadról. Tudta, hogy nem fogják értesíteni, de ezen már nem is lepődött meg mostanában. Egyik meghallgatásról a másikra járt, de nem sok sikerrel. Ha végigtekintett az életén, akkor nem sok sikerrel büszkélkedhetett. Sem a magánéletben, sem karrierjében nem sikerült előre lépnie az elmúlt évek folyamán. A zenei karrierje megszakadt, mielőtt elkezdődhetett volna. Miután elvégezte a zenei főiskolát, nem sikerült zenészként elhelyezkednie. A mostani meghallgatásra már nem is készült különösebben, nem képzelte el magát a színpadon, fellépés közben, nem látta lelki szemei előtt a tapsoló közönséget, a nagyszerűen sikerült előadás után. Amikor meghallotta a rendezőtől a „mutatós” szót, előtört belőle a gyűlölet. A gyűlölet, amit akkor érzett, ha egy férfi csak a szép nőt látta benne, de semmi többet. Keményen küzdött azért, hogy elérjen valamit, de már maga sem tudta igazán, hogy mit. A hosszú évek alatt az álom, ami erőt adott a főiskolán, elszállt, eltűnt, mintha soha sem létezett volna.
Kilépett az épületből, és elindult a kocsija felé. A belváros felé vette az irányt, ahol lakott, egy belvárosi, tetőtéri lakásban. Amikor belépett az ajtón, megcsörrent a telefon. Sietősen lerakta cuccát, hogy felvegye a telefont, ám nem volt túl vidám, amikor megtudta, hogy ki van a vonal túlsó végén.
-Jó, gyere, ha gondolod, nem probléma – hangzott kedvetlenül a válasz Ágitól.
Leheveredett a díványra, melyet elöntött a tetőablakokon át beömlő fény. A lakás egyetlen tágas szobából állt, melynek egyik sarkát egy amerikai konyha alkotta, mellette egy üvegezett ajtó, ami a tetőre vezetett, a szoba közepén egy sárgásnarancs színekben játszó kanapé, a szoba másik felében egy galéria helyezkedett el. Fáradtnak érezte magát, legszívesebben örökre el tudott volna aludni a heverőn. Pár óra múlva kopogásra lett figyelmes, majd hallotta, amint a kulcs fordul a zárban. Az ajtó kinyílt, míg ő mindig ott feküdt mozdulatlanul. Lassan oldalra fordította fejét, hogy lássa, ki lép be az ajtón, bár tudta, hogy ki lesz az.
-Szia!
Egy nagy termetű férfi lépett be az ajtón, rövidre vágott hajjal, kezében egy táskával.
-Szia! Gyorsan ideértél, vigyed, amire szükséged van és menjél légy szíves, fárasztó napom volt.
-Hogyne, persze, nem akarlak zavarni. Van valami gond?
Ági ismét a férfi felé fordította a tekintetét, ám hangja komorabbá vált, mint az előbb.
-Ugyan már, ne tégy úgy, mintha valóban érdekelne.
A férfi nem mozdult az ajtóból, csak várt, kérdő pillantást vetve a lányra, aki most felült a díványon.
-Rendben, ha annyira kíváncsi vagy rám, bár ez nem nagyon volt jellemző rád az elmúlt pár évben. Lássuk, hogy mi is a bajom! Tegnap este hülyét csináltam magamból egy kávéházban, ma pedig ismét bebizonyítottam magamnak, hogy semmi keresnivalóm egy hegedűvel a vállamon…
-Ugyan már, egyszer neked is sikerülni fog.
-…most pedig beállítasz te is, hogy emlékeztessél rá, hogy azért annyira nem vagyok egy nulla, mint lehetnék.
-Azt hiszem, hogy most jobb, ha nem zavarok.
-Inkább most, mint még egyszer.
Ági visszafeküdt a kanapéra, miközben a férfi elrakta táskájába azt, amiért jött. Húsz perc múlva ismét ott állt az ajtóba, melyről Ágnes szerette volna hinni, hogy végleg bezárja maga mögött.
-Ja, és Ádám, a kulcsomat, ami nálad maradt, légy szíves felejtsd az asztalon! Köszönöm!
Ádám megállt, majd letette a kulcsot az asztalra, a bejárat mellett.
-Ide teszem a te kulcsodat, a te asztalodra, hogy te megtaláld – válaszolt Ádám, majd kiment a szobából.
Ági nem válaszolt, bár kedve lett volna megmondania a magáét, de most nem volt hozzá hangulata. Igen, valóban önzőnek tűnhetett néha talán a viselkedése, de nem birtokolni akart ezzel a viselkedéssel. Ádámmal is olyan volt a viszonya, mint előző barátaival. Nem hitt a nagy szerelemben, a hercegben a fehér lovon, abban a bizonyos első látásban. Ő egészen másban hitt. Két lábbal állt a talajon. A kapcsolataiban nem a szenvedélyt kereste, csak valakit, aki mondott neki valami kedveset, jópofát, vagy csak kedvére tett. Ebből a szempontból valóban tűnhetett önzőnek. Nem lehetett levenni a lábáról egy bókkal, hatalmas csokor virággal. Nála más hatott. Számára az jelentette a megfelelő partnert, aki adott a formaságokra, kinyitotta előtte az ajtót, megfelelő oldalon kísérte őt az utcán, és nem várta, hogy több legyen, mint ami. Ezért persze nem adott semmi különöset, egyszerűen csak nő maradt a kapcsolatban.
Ahogy ott feküdt, eszébe jutott a tegnap esti, kávéházi jelenet. Ernő összes könyvét elolvasta, és mindig zavarta az, ahogy az író megformázza női karaktereit. Művinek és mesterkéltnek érezte őket, akik a valóságban soha sem létezhetnének. Az összes írásából sugárzott a gyűlölet, ahogy megvetette azokat, akik nem vártak többet az élettől, mint leélni azt valakivel, akár érzelmek nélkül is. Nem létezhet olyan ember a földön, aki kitarthat az elvei mellett, kinevetve mindenkit, aki nem engedheti ezt meg magának. Aznap este a közelbe járt, amikor megtudta, hogy ott fogja legújabb könyvét dedikálni, ezért döntött úgy, hogy ő is odamegy. Egész este készült arra, amit mondani fog, de amikor kimondta azokat a szavakat, már úgy gondolta, hogy nem is olyan jó ötlet. Ostobának érezte magát és a helyzetet, amit maga körül teremtett, ezért elsietett onnan.


IV.

Ernő kinyitotta szemét, és megpillantotta a mennyezet deszkáit. Az ablakon bevilágított a reggeli napfény. Kintről hallotta a madarak csivitelését, perlekedését, búgását és füttyögését. Egész nap el tudta volna hallgatni ezeket a hangokat. Felkelt az ágyából, és kilépett a házból.
-Jó reggelt adjon Isten!
Ernő összerezzent a hang hallatán. Nem számított rá, hogy bárkivel is össze fog találkozni. Próbálta szemét nyitva tartani, de az erős fényben csak hunyorognia sikerült. Ahogy tudata lassan utolérte testét az ébredésben, már tudta, ki az.
-Jó reggel, Laci bácsi! Elnézést, de nem számítottam magára ilyen korán.
-Persze, a maguk fajta városi legény nem igazán szokott felkelni akkor, amikor mi, de hát itt mifelénk nem úgy van ám, mint arra felé. Itt dulug van ám annyi, mint égen a csillag, nem ejtőzhetünk ám. Meg aztán ki is dob ám már engem ilyen tájban az ágy.
Laci bácsi a falu őslakosának számított. Már akkor is itt lakott, amikor ő először betette a lábát a faluba, és Ernő gyanította, hogy még akkor is itt lesz, ha már nem jár ide. Mindenki ismerte az öreget, aki ránézésre hetvenedik évét taposhatta, ám nem volt több ötvennél. Mindenesetre Laci bácsi volt, aki néha ránézett a házra, amikor nem volt itt, nem mintha bármilyen félnivalója is lett volna ezen a környéken.
-És mi járatban, Laci bátyám?
-Erre húzott a lábam, azt gondoltam megnézem, hogy minden rendben megy-e a háza körül. A Sánta Pityu mondta tegnap a kocsmában, hogy autót hallott az út felől érkezni tegnap este. Nem is mondta Ernőkém, hogy erre viszi az útja.
-Nem terveztem ezt az utat, csak így alakult. Köszönöm, hogy megnézte, hogy mi a helyzet, minden rendben.
-Ugyan már, Ernőkém, ez a legkevesebb.
-Maguknak talán igen, bárcsak máshol se lenne több.
-Már megint furcsákat beszélsz, talán csak nem írni jöttél mihozzánk?
-Nem, nem akarok írni. Most készültem el az utolsó könyvemmel, most egy darabig csak teszem a dolgomat, és várom, hogy mi történik.
-Ne vedd a szívedre, de én nem igazán élek a könyvekkel, sokkal inkább megyek este a kocsmába a többiekkel. Ott aztán kibeszélünk mindent, ami történt. Tudod, én még az életbe’ nem mentem három falunál messzebb. Egyszer az unokáim hívtak, hogy menjek fel hozzájuk Pestre, de nekem nem akaródzott elmenni olyan ménkü messzire. Mondtam is nekik: „Mit láthatnék én ott, amit itt nem. Túl zajos nekem az, ahogy ott laktok”. Nem is erőltették aztán a dolgot tovább. Meg aztán ott van a televízió is, abban is mennyi marhaságot hordanak össze. Most is van ez a mitudás hogyishíjákja, amivel szédítik itt a népet.
-A Mindentudás Egyetemére gondol?
-A, ja, jól mondod, Ernőkém. Múltkor is beszéltek valami emlékező anyagról, vagy mi a csudáról. Kérdem én, az is mire jó? Pont a minap, amikor kijött az állatorvos a Pityu disznajához, azt mondja neki, hogy itt mᒠnincs mit tenni. El is vitte a rossznyavaja, az istenadtát. Akkor meg miért beszélnek annyi bolondságot? Anyag ide, anyag oda, a disznó csak megdeglett.
-Igaza van, Laci bátyám, ne is figyeljen ilyenekre oda.
-Ez a diófa, Ernőkém, ami a házad mellett van, ez már akkor is itt volt, amikor én még gatyás gyerekként itt rohangáltam, és még akkor is itt lesz, ha én már a másvilágon leszek. Nekem ez az, ami fontos.
Ernő kedvelte az öreget, napestig el tudta volna hallgatni azt, amit mondott. Számára olyan volt ez az ember, mint az élet diófája, akire ha ránéz az ember, akkor megnyugtatja a tudat, hogy ott áll, és mindig is ott fog állni. Az életben a megújulást talán néha pont ezek a vén diófák biztosítják, amik erős gyökérrel kapaszkodnak a talajba, és nem sodródnak az élet viharában.
Ernő elköszönt az öregtől, és visszaindult a városba. Amikor megérkezett, elindult kedvenc kávézója felé. Útközben elhaladt az előző törzshelye mellett, amit valamilyen őrült felrobbantott a múlt hónapban. Ki lehet, aki ilyen szörnyűséget művelhet?
Ahogy benyitott a kávézóba, megszólalt az ajtó felett elhelyezett csengettyű. Leült az egyik asztalhoz, elővette újságját, hogy elolvassa mindazt, amire ugyan nem volt kíváncsi, és többnyire el is szomorította, de mégis megtörtént.
Közben egy újabb történet körvonala rajzolódott ki a fejében, és arra gondolt, hogy talán Ágnesnek fogja elnevezni az egyik szereplőjét, amikor megint megszólalt az ajtó feletti kis csengettyű.

V.


Ági felkelt a heverőről, készített valami vacsoraféleséget, felhívta a barátnőjét, akivel megbeszélte mindazt, amit meg szoktak beszélni. A barátnője hívta ugyan moziba, de kimentette magát azzal, hogy fáj a feje, és egyébként is takarítania kell még a délután folyamán. Nem volt kedve kimozdulni otthonról, meg amúgy sem állt túl jól anyagilag. Ádámmal történő szakítása megviselte egy kissé pénzügyileg. Nem költhetett akármire, sürgősen ki kellet valamit találnia, hogy anyagilag egyenesbe jöjjön. Meghallgatásról meghallgatásra járt, azonban régen nem vette hangszerét a kezébe. Néha játszott ugyan hegedűjén a vendégek kedvéért, vagy ha Ádámnak örömet akart szerezni, azonban ez távolról sem volt elég, ha újra a zenéből akart megélni. Annak idején pont Ádám miatt hagyott fel végleg a zenéléssel. Lett volna rá ugyan lehetősége, hogy folytassa, ám ő inkább a családanya szerepét szerette volna játszani. Most szerette volna Ádámot okolni az egészért, de azért lelke mélyén tudta, hogy ez saját választása volt. Felidézte azokat az időket, amikor még fellépett a hangversenyteremben. Pont az egyik előadásán ismerte meg Ádámot. Ott ült a barátaival a nézőtéren, mint később kiderült azért, mert az egyik haverja összekeverte Beethovent egy finn popzenekar énekesével. A jegyeket azonban már megrendelték, ezért inkább elmentek, mintsem kidobják az ablakon a pénzt. Most is érezte Ádám pillantását a bőrén. Amikor az előadás véget ért, Ádám odajött hozzá, és onnan már minden úgy történt, ahogy ez történni szokott.
Másnap reggel a tisztítóba indult, hogy kitisztíttassa ruháját a következő meghallgatásra. Már dél körül járhatott az idő, amikor betévedt a kávézóba.
Leült az egyik asztalhoz, letette maga mellé hegedűjét, majd rendelt egy kapucsínót és valami süteményféleséget.
-Azt hiszem ezt, elvesztetted.
Ahogy Ágnes felnézett, egy férfit pillantott meg, amint az egy könyvet tesz le az asztalára. Azt a könyvet, amit a dedikáláson hagyott ott a helyszínen. A meglepetéstől nem igen jutott szóhoz.
-Leülhetek? – kérdezte Ernő.
Ágnes, aki még mindig nem tudta, hogy mit is mondhatna, bólintott.
-Már napok óta azokon a szavakon gondolkodom, amiket ott mondtál – folytatta, miközben elővette pipáját, hogy kitisztítsa.
-Nézd, azt hiszem egy kissé fáradt voltam aznap, nem akartalak vele megbántani, egyszerűen csak feltódultak bennem azok a szavak
Ernő csak most pillantott újra a lány szemébe, miközben elmosolyodott.
-Nem kell elnézést kérni. Végiggondoltam a dolgot, és azt hiszem, hogy van valami abban, amit mondtál.
Itt most a férfi egy ki szünetet tartott. Tovább piszkálgatta pipáját, majd hirtelen zsebre vágta. Nem szólt egy szót sem, csak nézett maga elé, kifordulva az asztaltól, pontosan abban a testhelyzetben, ahogy leült oda.
Ági kezdte kínosan érezni magát a kialakult helyzetben, ám volt valami mulatságos, vagy inkább groteszk vonás abban, ahogy most ott ült vele szemben az író, maga elé bámulva. Úgy érezte, hogy valaki egy igen furcsa játékot űz vele. Az élete romokban, a barátja elhagyta, erre a nyakába pottyan valaki, akit nem is ismer, és a jelek szerint az illető készül kitálalni legbensőbb érzéseit. Persze az, hogy nem ismeri, nem teljesen pontos megfogalmazás. Mivel az összes könyvét olvasta, gondolataiban kialakult egy kép az íróról.
Ernő ekkor felriadt gondolataiból, és ismét a lány felé fordult.
-Elnézést, azt hiszem, most jobb, ha elmegyek, nem akarlak zavarni. Csak meg akartam köszönni – mondta, és felállt az asztaltól.
-Mit?
A férfi visszafordult Ági felé, várt tétován pár másodpercig, majd visszaült az asztalhoz.
-Tudod, mi a legnehezebb, amikor írok? – folytatta Ernő, kérdésre kérdéssel felelve. – Kimondatni szavakat, melyek soha sem hangoztak el, és mindezt képzeletben azzal, aki túl valóságos az emlékeimben ahhoz, hogy csak kitalált figura legyen. Néha tényleg nem tudom, hogy miért teszem.
Ági nem vette le a tekintetét a másikról.
-Akkor miért írsz?
-Talán azért, mert Verne Gyula nem utazta körül a földet nyolcvan nap alatt. Shakespeare pedig nem volt dán királyfi, vagy azért, mert ha nem írnám le, megőrülnék, de lehet, hogy azért, mert túl gyáva vagyok ahhoz, hogy néha megtegyem azt, amiről írok.
Ernő most cinikusan elmosolyodott.
-Vagy talán azért, mert valakinek örömet szerzel vele – folytatta Ági a sort.
-Remélem, igen. Hiszek a szó hatalmában, hiszek abban, hogy megfelelően kimondott és időzített szó, vagy mondat embereket változtathat meg egy életre. Eljut a lelkükig megsebezve, vagy megacélosítva azt. Vannak szavak, melyek örökké visszhangoznak bennünk, míg csak élünk. Olykor ezekért a szavakért érdemes élni.
-Másért is érdemes. Egy társért, aki ott van mellettünk nap mint nap. Egymásért, annak megnyugtató közelségét érezve.
Ernő most ismét elővette a pipáját, hogy megtömje dohánnyal.
-Neked van valakid, akiért érdemes?
Ági arca kicsit elkomorult.
-Volt, és mindig is lesz, a jelen pedig elmúlik hamar.
-Mi lesz, ha mégsem? Ha a jelenbe ragadsz örökre?
-Kizárt, ha kell, bármikor találok társat. Nem vagyok válogatós. Ha kell, még téged is elcsábítlak egy pillanat alatt – válaszolt pajkosan a lány, miközben hamisan elmosolyodott.
-Azt azért nem hinném. Én nem hiszek a „boldogan élnek, míg meg nem halnak” történetekben. Nekem más a sorsom. Szeretek kívülálló maradni. Érdekesebb.
-Érdekesebb? Ezt nem hinném. Inkább szomorúnak mondanám.
-Mi bajod a szomorúsággal? Miért ne lehetne valaki szomorú?
-A világ csodálatos, miért pazarolnád az időd arra, hogy szomorkodsz valamin?
-Időpazarlás? Nem, nem hinném, hogy bárki is pazarolná az idejét ebben a világban. Nem pazarolhatja és hasznosan sem töltheti. Egyszerűen csak eltölti. Mindenki eltölti az időt ezen a földön valahogy. Sem haszna, sem hátránya nem származik abból, hogy ezt miként teszi.
-Azért mégsem lehet közömbös, hogy ezt hogyan teszi.
Ernő most tartott egy kis szünetet, és a szájába vette pipáját, bár nem gyújtott rá, majd folytatta.
-Miért, te hogyan teszed?
-Mint mindenki más. Te sem maradhatsz kívülálló. Mindenki megtalálja azt, akivel leéli az életét, aki mellett felébred reggel, akit először pillant meg, ha kinyitja szemét. Akivel felneveli a fiát vagy lányát, hogy ne legyen egy gyorsan múló pillanat az élete. Te is megtaláltad, biztos vagyok benne, akármit is vetsz papírra.
-Talán megtaláltam, de azonnal el is engedtem, mintha mi sem történt volna.
-Miért tettél volna ilyet?
-Emlékszem, gyerekkoromban iskolába menet elhaladtam egy játékbolt kirakata előtt. Nem is igazán játékbolt volt, sokkal inkább bűvészboltnak nevezném. Egy kis pincehelyiség, benne csomó furcsa holmival. Gyerekként az ember még hisz a csodákban, csak kár, hogy ez a hitünk felnőve semmivé foszlik. A szüleim mindig találtak valami érdekeset, amivel meglephettek egy születésnapra, névnapra, karácsonyra. Akárhányszor is haladtam el a kirakat előtt, sosem mulasztottam el, hogy ne vessek egy pillantást az egyik játékra, egy hatalmas bűvészdobozra. Ma is pontosan fel tudom idézni a képet a dobozon, amint egy szmokingos ember előhúz egy nyulat a kalapból. Ott állt a színpadon azzal a sejtelemes mosolyával, körülötte a közönség elképedt arccal, amint megpillantják az előbukkanó füleket. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy egyszer én is előrántok egy olyan nyulat a kalapból. Emlékszem, hogy milyen lelkesen meséltem anyámnak erről.
Ernő még mindig a szájában, fogai között szorongatta pipáját, bár egyáltalán nem szándékozott rágyújtani.
-Aztán egy karácsonyeste megpillantottam azt a dobozt a karácsonyfa alatt. Hihetetlenül boldog voltam abban a pillanatban. Életem talán legszebb karácsonyestéje volt, bár minden karácsonyestémre boldogan gondolok vissza.
Ernő most ismét maga elé pillantott, és elhallgatott. Talán nem is szólalt volna meg újra, ha Ágnesnek nem fogy el türelme.
-És mi történt utána?
Ernő mélyen a lány szemébe pillantott.
-Rájöttem valamire. Nincs nyúl a kalapban, sohasem volt benne. Az az este nem attól volt csodálatos, mert megtanultam volna elővarázsolni bármit is. A várakozás tette csodálatossá, a remény és áhítat, amit addig éreztem, amíg fény nem derült az igazságra. Egész életünkben keresünk valamit, ez tart minket életben, ez tartja bennünk a lelket, és ha megtaláltuk, amit keresünk, akkor kezdjük elölről. Ha már úgy érezzük, hogy mindent elértünk, akkor az már a vég.
-Vagy a boldogság, mindannak igazolása, hogy tetteink nem voltak hiábavalók – szólalt meg Ági, miközben felállt az asztaltól. – Én mindig is tudtam, hogy a nyúl nem a kalapban van, és a bűvész akkor veszi elő, amikor eljön az ideje.
Ernő nem válaszolt, meggyújtotta pipáját, és figyelte, ahogy a lány összepakolja holmiját, fizet, és kisétál a kávézóból. Ahogy tekintete az asztalra tévedt, meglátta a papírt, amit Ágnes az asztalon felejtett. A papírdarabra egy időpont és a Zeneakadémia címe volt kézzel felírva. Mire felpillantott, a lány már eltűnt a kávéházból.

VI.

Ernő sem maradt sokáig a kávézóban. Zsebre vágta a papírcetlit, amit Ágnes az asztalon felejtett, bár maga sem tudta igazán, miért, hiszen nem állt szándékában eljuttatni hozzá. Hazasétált a megszokott útvonalán. Fejében vadul harsogtak és kavarogtak a gondolatok, szíve megtelt érzésekkel. Gondolatai szavakba formálódtak, hogy alapjául szolgáljanak legújabb történetének. Még nem akart belefogni egy újabb munkába. Miután megírt valamit, napjait még az előző szereplőjeként élte. A saját maga felépítette világ részben kitalált figurájának bőrébe bújva járta az utcákat, vásárolt, vagy csak éppen szemlélte a mellette elhaladó embereket. Ez volt az ő jutalma, a sikerélmény, amit akkor érzett, amikor leírta az utolsó szavakat, kimondatta szereplőivel az utolsó mondatokat. Ágnes azonban ott motoszkált a gondolatai között, olyannyira, hogy néha felismerni vélte arcát egy-egy szembejövő lány arcában. Nem igazán értette azonban a dolgot, hiszen nem érzett Ágnes iránt semmi különöset, semmi olyat, amely arra késztetné, hogy egy újabb romantikus történet megalkotásába fogjon, napokig eltűnjön a világ elől. Talán Ágnes hétköznapiságával nem tudott mit kezdeni.
Már esteledett, amikor benyitott lakása ajtaján. Kis belvárosi lakás, egyetlen szobával. Középen egy tölgyfa íróasztal teljesen elborítva papírral, félkész munkákkal, röptében papírra vetett gondolatokkal, egyszer valamikor elkészülő művek vázlataival. Az asztal egyik sarkán egy számítógép, az asztal mögött hatalmas könyvespolc. Ernő kinyitotta az erkélyajtót, és mélyen beszívta a nyáreste virágillatban bujálkodó levegőjét. Végül leheveredett a kanapéra, az asztallal szemben, ahol azonnal elnyomta az álom.
Zuhant a feneketlen semmi mélyére. Egy örökkévalóságnak tűnő ájulás, mindenfelé sötétség, majd félhomály. A félhomályból előtűnő szürke alakok, kik fehér csempéjű folyosókon haladnak valamerre, vagy inkább sietnek. Ernő áll a tömegben, mellette mindenki apró, vagy ő vált hatalmassá? A folyosó most hatalmasnak tűnik, hatalmas ajtó és hatalmas ablak, melynek most nem éri fel az alját, hogy kiláthasson rajta. Csak az égboltot látja, a tiszta és gyönyörűen kéklő égboltot. Kinyújtja a karját, ám alakja nem vet árnyékot a falra. Ahogy körbepillant, egyedül találja magát, a folyosók kihaltak, az ajtók mögül szófoszlányok vegyülnek a csendbe. Elindul a folyosón, emeletről emeletre. Újabb és újabb lépcsősorokat mászik meg. Nem ismeri az épületet, ám mégis biztos léptekkel halad felfelé, míg nincs további emelet. Elérkezett az ajtóhoz. Vár még kicsit, majd benyit a terembe. Egy osztályteremben találja magát, az ajtó eltűnik mögötte, ahogy hangtalanul bezárul. Nem figyel fel senki, mintha ott sem lenne. Egyetlen üres padot lát csak a teremben, elindul, hogy leüljön, de a nevén szólítják, elindul a tábla felé, felveszi a krétát, és elkezd a táblára írni, lassan, hatalmas betűket rajzolva. Oldalra pillantva meglát egy másik fiút, aki szintén ott dolgozik. Betűi azonban csúnyák, olvashatatlanok. Ahogy a fiú arcát nézi, már nem is biztos abban, hogy őt szólították. Ismerős neki a fiú, mintha magát látná, de mégsem. Ő már kész van, míg a másik mindig bíbelődik valamivel. Büszkén fordul a tanárnő felé, aki azonban nem őrá figyel. A tanárnő csóválja a fejét, látszik rajta, hogy nem tetszik neki, amit lát, és most felé fordul. Ernő kihúzza magát, ám ugyanazt a csalódást látja a másik szemében, visszafordulva látja, hogy amit az előbb felírt, kezd olvashatatlanná válni, már-már szinte alig látható. Visszafordul, hogy megmagyarázza, ám senkit sem lát maga előtt. Mindenki nyomtalanul eltűnt, ezért elindul, hogy kimenjen a teremből. Mozdulatai lassúak, a lába elnehezedik, még pár lépés, amíg eléri a kilincset. Lenyomja a kilincset, az ajtó enged, ő kilép, ám egy terem közepén találja magát. Újra megjelenik mindenki, mintha egy kicsit magasabbak lennének, mint az előbb. Nem ismeri őket, de nem is idegenek. Páran rámosolyognak, de ijesztőnek hat számára ez a mosoly. Mindenki izgatott, a terem megtelik feszültséggel, látszik, hogy valami készül. Mindenki teszi a dolgát, sürgölődik, izgatott. Ott áll közöttük, de nem érti, mi történik, tanácstalan, néha hozzáfordul valaki, hol meglepetést, hol csodálkozást mutatva felé. Nem érti azt, amit mondanak, hallja, de nem érti. Túl nagy a zaj, és mindenki messze van tőle, ha közelebb lép egy lépést, még messzebbről látja a másikat. Hirtelenül elcsendesedik minden, megszólal egy halk zene, most veszi csak észre, hogy egy színpad közepén áll, kezében egy csokor virág, miközben elvakítja egy pillanatra egy lámpa. A terem, aminek a színpadán állnak hatalmas, a szíve a torkában dobog. A többiek párokba rendeződve, szótlanul állnak mögötte. Rájuk pillant, de nem néznek rá. Most pillantja csak meg maga előtt a két lányt, a színpad két szélén, amint mind a ketten felé pillantanak, kissé ideges arckifejezéssel. Ő még mindig ott áll a kezében a virágcsokorral, a másik kezében egy papírdarabra írt szöveg, amit nem vett eddig észre, hiszen a kezében sem volt. Szeme előtt a nézők ideges tekintettel, néhol bosszúsan várják, hogy mit tesz. A két lány még mindig mozdulatlanul áll két oldalán. Rápillant az egyikre, és elindul felé. Tesz pár lépést, ám a háta mögül ekkor köhécselést hall, megtorpan. Elindul a másik irányba, rápillant a lányra, aki már nagyon türelmetlen. Amikor odaér, előveszi a papírt, ám a szavak teljesen olvashatatlanok. Érzi testében a szétáradó meleget, kezdi magát kínosan érezni, szívverése betölti az egész termet. Hirtelen támadt ötlettel elindul a másik lány felé. Ahogy egy pillantást vet a többiekre, látja az arcukon a döbbenetet, ám most már nem zavarja semmi. Amikor odaér a másik lányhoz, kezéből eltűnik a virágcsokor, helyette egy csomó papírlapot szorongat a kezében. Beleolvas, és teljesen megnyugszik. Viccek vannak rajta. Szeret viccet mesélni, mindig is szeretett megnevettetni másokat. Egymás után olvassa a vicceket, amitől az egész közönség elégedetten kacag, felszabadult, nagyszerű kacagás ez, ami betölt mindent. A lány is kacag, a többiek is kacagnak, ő is kacag. Egyre hangosabban, egészen addig, amíg megfájdulnak az izmai, de nem bírja abbahagyni, végül már levegőt sem kap. Fuldoklik, végül már nem bírja tovább, összeesik a padlón. Most egy ágyban fekszik, mozdulatlanul, körülötte minden békés, ő pedig boldog. Nem tudja miért, de boldog, nagyon boldog. Nem egyedül fekszik az ágyban, szeme előtt egy női test csodásan ívelt vonala rajzolódik ki. Lassan kinyújtja kezét, hogy végigsimítsa a csodás domborulatokat. A nő háttal fekszik neki, de amikor megérinti a csodásan puha bőrt, felé fordul. Még pár másodperc, és megpillantja az arcát. Már látja az arcát, de nem ismeri. Még alaposabban megnézi, de az arc mindig másra és másra emlékezteti. Ő mosolyog, mire a nő szintén. Szótlanul nézi még egy darabig a mosolygó arcot, az izzó szempárt, majd visszafekszik az ágyba. Boldog, mintha mázsás kövek zuhantak volna le a válláról.
Csörgést hall a távolból, a plafon fehérségét bámulja, ám a fehér fal egyre sötétebb, a csörgés pedig közeledik valahonnan a távolból. Ernő felébred, amint meghallja ébresztőórája hangját. Lassan döbben csak rá a valóságra és tudatosodik benne, hogy csak álmodott. Az ébresztőóra keltette fel az álomból, ami arra emlékeztette, hogy ideje leülnie dolgozni egy kicsit. Mérgesen lenyomta az órát, majd ki is kapcsolta az ébresztést. Elővette kabátjából a cetlit, amit Ágnes felejtett ott. Ahogy nézte az a kis papírdarabot, tudta, hogy amit tenni készül, az alapjaiban változtathat meg mindent körülötte, ám ez most cseppet sem érdekelte.


VII.


Ágnes kilépett a kávézóból. Ernő szavai átitatták gondolatait, és megannyi különböző hangként visszhangoztak a fejében. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy mi okból, de folyamatos gondolt rá, mióta aznap este kezébe adta a könyvét. Nehéz időszakon ment keresztül az utóbbi időben, és talán ezért történhetett meg minden. Ádám kemény szavakat vágott hozzá, amikor kiadta az útját, mert sajnos ő adta ki az útját, és ezen nem tudott változtatni. Persze, nem is biztos, hogy akart. „Sohasem volt köztünk semmi több, csak egyszerű megállapodás! Te sem gondoltad komolyan ezt a kapcsolatot, mint ahogy én sem! Neked csak egy balek kell, aki fizeti a kozmetikusodat! A gyereket is csak azért találtad ki, hogy sarokba szoríts!” Ilyen, és ehhez hasonló mondatok hangzottak el Ádámtól. Kemény mondatok, melyek lassan ölik meg a lelket, láthatatlan gyilkosként. Pár hónapig talán semmi, aztán egyszer csak újra felhangzanak e mondatok valahonnan mélyről, az éjszaka kellős közepén, amire felriad az ember, felgyorsul a szívverése, és izzadni kezd.
Ezzel szemben ott volt Ernő alakja, mint valami kitalált figura, egy szellem, aki nem is létezhetne, a soha meg nem történt történeteivel. Ráadásul most összefut vele teljesen kiszámíthatatlanul. Végig úgy érezte magát a férfi mellett, mintha meztelenül ülne a kávéházban, a férfi átható pillantása röntgenként világított át rajta. Másrészről viszont sajnálta is ezt az alakot, aki ott ül egy kávéházban, kezében pipáját szorongatva – amit talán még most sem gyújtott meg – ebben a számára kusza és érthetetlen világban az ostoba elveivel, melyekben megszállottan hisz. Ági sohasem látta bonyolultnak ezt a világot, igaz, nem is akarta sohasem megváltani, csak élni benne. Számára egyszerű volt ez a képlet. Egy elfogadható állás, egy társ, aki talán szereti, de ha nem, az sem baj, csak legyen ott mellette, gondoskodjon róla. Nem kavarogtak a fejében romantikus filmek, sokkal inkább feküdt neki a szappanoperák világa, ahol néha azért előkerül egy-egy elveszett rokon, vagy valami, ami hoz egy-két fordulatot.
Hazaérve megpillantotta a rögzítőjén villogó piros lámpácskát, ami azt jelezte, hogy valaki megpróbálta elérni. Meghallgatta a üzeneteit. Egy pár érdektelen üzenet volt csupán, melyben közölték vele, hogy nem tartanak rá igényt a zenekarban.
Aznap már nem foglakozott semmi különössel, leheveredett a televízió elé, készített valami vacsorát, majd elaludt a televízió előtt, amit csak másnap reggel kapcsolt ki, amikor felébredt.
Amikor az órájára pillantott, rémülten tapasztalta, hogy még húsz perce van arra, hogy odaérjen a mai meghallgatására. Gyorsan összekapta magát, majd elrohant. Az utcán fogott egy taxit, és a Zeneakadémiára vitette magát. Pár percet késett csak, ami még nem volt végzetes. Ezúttal többen is voltak a nézőtéren. Leült a nézőtéren, hogy kivárja, amíg sorra kerül. A színpadon éppen egy fiatal lány próbált szerencsét, ahogy átölelte nagybőgőjét. Látta, amint a zenész, eggyé válva a hangszerével, átadja magát a zene hangjainak. Látta, ahogy együtt úszik a hangszere által keltett hullámokon. Egész teste lágyan ringatózott, miközben kezei lágyan érintették a húrokat. A lány ekkor abbahagyta a játékot, most Ágnes következett. Felment hát a színpadra, a szék mellé helyezte a hegedűtokját, kinyitotta és kivette belőle hegedűjét, megragadta a nyakánál fogva, és a vállához emelte. Fejét hátrabillentette, háta mögé terelve ezzel hajfürtjeit, majd megtámasztotta a hangszert. Most pillantott csak a nézőtérre, végigmérve az ott jelenlévőket. Lassan felemelte vonóját, amikor tekintete megakadt valakin. Valakin, aki ebben a pillanatban lépett be a terembe. Határozott léptekkel haladt végig a széksorok között. Arcán megelégedett, vagy inkább cinikus mosoly tükröződött, tekintete nyugalmat sugárzott. Kezében valami virágcsokor féleség lehetett, amit félig-meddig testével takarva, a háta mögött tartott. Rövid keresgélés után tekintete a színpad felé irányult, majd találkozott az övével. A két tekintett ekkor elválaszthatatlanul szegeződött egymásra. Ágnes meglepődött ugyan, de mégsem jött zavarba, sőt egyenesen megnyugtatóan hatott a férfi jelenléte, és szíve mélyén talán számított is erre a találkozásra. Ernő volt az, aki belépett a terembe. Ernő tekintete megváltozott, amikor találkozott Ágnes pillantásával. Elszántság tükröződött benne, félelemmel vegyes elszántság.
Ágnes kivárt még egy pár másodpercig, majd behunyva a szemét, megszólaltatta hegedűjét. A húrok rezgésükkel betöltötték a termet. Máshogy rezegtek abban a pillanatban. Úgy, mint ahogy még soha. Ágnes ismét kinyitotta szemét, és látta Ernőt, ahogy minden pillanatát figyeli. „Ki ez az ember, és mit akar tőlem?” – kérdezte magától – „Én mit akarok tőle?”
Látta Ernőt, de mégis olyan valószerűtlen volt az egész. Most egy dinamikusabb rész következett a darabban, ezért megnyomta vonóját a hangszeren, miközben ismét behunyta szemét. A hegedű hangja megtelt érzelmekkel. Látta Ernőt, amint odaadja a virágcsokrot, majd mond egy pár szót, amire ő igennel válaszol. Most egy vidámabb szakasz következett. Ágnes rezegtette a vonót a húrokon, keze könnyebben mozgott, szinte csiklandozta hegedűjét, amitől az szinte gúnyosan felkacagott. Ismét Ernőt látta, amint reggel felkel, munkába indul. Gyors köszönés, puszi, bevásárlólista zsebbe, integetés az ablakból. Este vacsora, főzés, elfelejtett kenyér, kisebb vita, majd jóéjtpuszi.
Ágnes most egy szomorúbb részhez érkezett. Lassított kezének mozdulatain. A hangszere felsírt kezei alatt. Túl hosszú esték, elfojtott érzések, ki nem mondott mondatok, képmutatás. Gépies szeretet, menetrendszerűen. „Bezzeg” mondatok tucatjai, melyeket elfojtanak a „Mert te talán” válaszok.
Az utolsó részhez érkezett. Kezei gépiesen játszottak a húrokon, a vonó gépiesen mozgott, a hangok elsivárosodtak, az érzelmek semmivé foszlottak, a hegedű hangjai szertefoszlottak a teremben, észrevétlenül elnyelődve a falakban. Még egy utolsó nap, egy együtt töltött este, egy utolsó hang, és vége.
Ágnes kinyitotta a szemét, melyből egy könnycsepp szökött ki észrevétlenül. Ernőre pillantott, aki mozdulatlanul figyelte.
Taps hallatszódott a nézőtérről, aminek Ágnes most egyáltalán nem tudott örülni. Eltette a hangszerét, és lesietett a színpadról, de Ernő elévágott, nem volt menekvés a helyzetből.
-Gyönyörűen játszottál, soha sem hallottam még ehhez foghatót.
-Köszönöm, de most mennem kell, ne haragudj, de várnak! – hangzott a válasz Ágitól szenvtelen hangon.
-Ezt neked hoztam.
Ernő a lány felé nyújtotta a három szál vörös rózsát.
-Köszönöm, nagyon kedves.
Ágnes kezei most ismét érzelemmentesen játszottak a képzeletbeli húrokon, melynek hangjai szertefoszlottak a semmiben.
Ernő arca is elkomorult kissé, szemében azonban még mindig ott tükröződött valamiféle huncutság.
-Arra gondoltam, hogy megihatnánk valamit, vagy reggelizhetnénk együtt.
-Reggelizni? Három óra van, ilyenkor akarsz reggelizni?
-Reggelizni mindig jó ötlet, de ha gondolod, nevezhetjük ebédnek is.
Ágnes most ismét megnevettette hangszerét, amitől az gúnyosan felkacagott.
-Ez aztán nagyon eredeti. Mint írótól, tőled többet vártam. Nézd, nekem most mennem kell. Köszönök mindent, és ne haragudj, hogy megzavartam az életed.
-Nem zavartad meg, elég zavart volt nélküled is. Te csak egy új ösvényt vágtál ebbe a dzsungelbe.
-Szerinted hová vezet ez az ösvény?
-Nem tudom, azt reméltem te megmutatod.
-Szerintem ne akard megtudni. Neked megvan a saját dzsungeled, ne akard otthagyni.
-Pedig én kész vagyok rá, hogy itt hagyjak mindent, pedig nem szeretem a változásokat.
-De én nem vezetlek ki onnan – fejezte be Ágnes a párbeszédet.
-Ennyi? Odajössz hozzám, felnyitva a szemem és eltűnsz, mintha mi sem történt volna. Igazad volt, több dolog történt velem képzeletben, mint valóságban, és néha felébredek, és azt kérdezem magamtól, hogy miért voltam olyan ostoba, miért szalasztottam el pillanatokat, amik nem térnek vissza soha.
-Te mondtad, hogy ennek nincs jelentősége, nem tölthetjük hasznosan el az időnket, csak egyszerűen eltöltjük, nem igaz? Mi annyira különbözünk, nem sikerülhet, hidd el. A pillanatok attól pillanatok, mert elmúlnak. Te azért nem ragadtad meg őket, mert nem akartad. Nem akartad, mert kíváncsi voltál arra, hogy mi történik, ha elmúlik. Minden alkalommal át akarod élni ezeket a pillanatokat, sodródsz az életben. Neked ez az életed, és ebbe én nem férek be, ezt te is tudod.
Ágnes képzeletbeli hangszere ismét felsírt kezei alatt. Nem várta meg, amíg Ernő válaszol, leengedte képzeltbeli vonóját, és kisétált a teremből, mintha soha nem is járt volna ott.

VIII.


-Lassan záróra, úgy tűnik, hogy mindenki aláíratta már a könyvét.
-Igen, nekem is úgy tűnik, ideje indulnom – válaszolt Ernő, miközben kiürítette a hamut pipájából. – Tényleg, elolvastad?
-Őszinte legyek? – kérdezte hamisan a főúr.
-Tudom, mit akarsz mondani. Gondolom nem tetszett, amikor a főszereplő meghalt a végén.
-Pontosan, hogy találtad ki?
-Megérzés.
-Bár meg kell hagyni, az a lány, akibe beleszeretett, elég csúnyán faképnél hagyta, de akkor is, az élet megy tovább.
-Persze, de én szeretem a szomorú befejezéseket.
-Egy dolog még nem hagy nyugodni. Az a női figura, ahogy megjelenik a könyvben, engem kísértetiesen emlékeztet arra, aki a múltkori dedikálás után bejött ide a kávézóba. Tudod, jó néhány hónapja. Csak nem ő szerepel a könyvben?
Ernő nem válaszolt, csak elmosolyodott.
-Tudtam, hogy ő az. Nem is mesélted, hogy mi történt vele utána, találkoztál még vele?
-Csak kétszer, de több hónapja már.
Most elhallgatott egy kicsit az író, látszott rajta, hogy emlékei között kutat.
-Értem, szóval mégsem hagyott teljesen hidegen. Emlékszem, pont akkor kérdeztem, hogy mi történne, ha belépne egy gyönyörű nő azon az ajtón. Legalább most tudom a választ.
-Akkor legalább te tudod. Elindulok, hosszú volt ez az este.
Ebben a pillanatban megcsendült az ajtó felett a csengő. Ernő éppen háttal állt az ajtónak, mert éppen akkor emelte le kabátját a fogasról. Izgatottá vált, lassan megfordult, de csak egy elsuhanó alakot látott, amint az a pult felé igyekszik.
-Van itt egy telefon? – kérdezte egy kétségbeesett hang a pincértől.
-Persze, ott hátul.
A férfi ekkor eltűnt hátul. Pár perc múlva került csak elő, kivörösödött fejjel, izgatottan.
-Borzalmas, hihetetlen, hogy mik történnek manapság!
Ernő elindult a bejárat felé, és lenyomta a kilincset.
-Mondja már, hogy mi történt, jóember! – förmedt rá a pincér az idegenre.
-Két házzal odébb egy nő kiugrott az ablakon, borzalmas. Teljesen összezúzta magát, egy tetőtéri lakásból ugrott ki. Nem volt rajta semmi az ég egy adta világon, csak egy hegedű a kezében. Én még ilyet nem láttam.
Ernő mozdulatlanná vált, majd megszólalt, miközben egyik kezével még mindig a kilincset markolta.
-Hegedűt mondott?
-Igen, egy átkozott hegedű, maga látott már ilyet?
Ernő várt egy picit, mielőtt válaszolt.
-Nem, nem láttam – válaszolt, majd becsukta az ajtót maga mögött, és eltűnt az éjszakában, mintha sosem létezett volna.

Utószó

Mindannyian Ernők és Ágnesek vagyunk kisebb-nagyobb mértékben. Az egyikük éli az életét, örül, amikor örülni kell, szomorú, amikor szomorkodni kell. A pillanat határozza meg azt, hogy mikor, mit tesz, és nem tulajdonít rendkívüli jelentőséget tetteinek. Ők többé-kevésbé boldognak mondhatók. Van azonban egy másik, filozofikusabb embertípus. Ő semmit sem tesz csak azért, mert megteheti. Tudatában mindig ott lappang a miért. Tetteit meghatározza egy képzeletbeli szabálykönyv, egy értékrendszer, ami megmondja, hogy mi helyes és mi nem. Állandóan kérdésekkel bombázza magát és másokat. Vele már más a helyzet. Ő nem tud semminek felhőtlenül örülni, élni a mának. Kinek van igaza kettejük közül? Ezt senki sem tudhatja, mert mindenkinek jutott mind a két embertípusból egy kicsi. Úgy is mondhatnám, hogy mindannyian Ernő és Ágnes fiai és lányai vagyunk. Azt, hogy melyik ősünk kerekedik felül életünk egy pillanatában, csak az adott helyzet szabja meg, semmi más. Sem égi, sem földi erő.