Lucia
Áldás és átok
Lassan araszol a nap az égen, a szikla mögött már
vöröslenek a fények.
Az emberek ruháját tépázza a szél, néhányan
fázósan összehúzódnak, mégsem mozdul
senki. Egy suhanc hozta a hírt, s a munkát félbehagyva
indultak, hogy saját szemükkel lássák, mi történik.
A távolból hang hallatszik, hogy mit, mond nem értik. Nevetés
borzolja végig bõrüket, a gyerekek anyjukhoz bújnak,
onnan szemlélik a vékony alakot a szikla tetején.
Sose értették igazán, mit keres közöttük,
hogy honnan jött, megtartotta magának. Sokszor látták,
ahogy éjszaka a fûben feküdt és nézte a csillagokat.
Benn a városban illedelmesen viselkedett, szóba elegyedett az
emberekkel, de egy idõ után szeme befelhõsült, s látszólag
figyelemmel hallgatott, tudták, már megint messze jár.
Színfolt a szürkeségben, szokatlan megszokottság,
s bár nem sokat foglalkoztak vele, tudták, hogy közéjük
tartozik, mint egy szárnyát szegett madár a házi
szárnyasok között.
És most itt áll, egyenesen, kezeit az ég felé emelve.
Fehér ruháján átvilágít a napfény,
glóriát rajzol alakja köré, mezítelenségét
a ruha alatt jól mutatja a szél hullámzása, ahogy
öleli, majd lassan távolodik tõle. Nyugodtan áll a
mélység mellett, tekintete a levegõbe réved csengõ
hangja most jól érthetõen borul az alant állókra:
- Itt élek köztetek, s a magasba vágyom, nem találom
helyem ezen a világon, rájöttem, a földön nincsen
több napom, elfordult a föld is, mennem kell, hát hagyom.
A tenger hûvöse majd elringatja tagom. Külön-külön.
Eszem súg a szívemnek, lebuknak, s a tüdõm ad levegõt
nektek. Szájon át adja pulzusát, felvonja mindkét
vitorlát, s füleim érrel feszítve, láncolva
hallgatják a szirének dalát. Orrom köldökömbe
bújva fázik, s visszavágyik. Ujjam tiltást jelez,
karom kézfejemen nyugszik, könyököl. Egybe lesz még
a másik ököl.
Bal lábbal Afrika földjére lépek, szemüregembe
hó tapad, vállamon hátizsákkal megmászom
a Tadzsmahalt. Lelkem a felhõket járja, hajamon égetõ
láva forró füstje száll, belem a homokot túrja.
Remélhetem csak, hogy egyszer majd egy lehetek újra.
Engedjetek el erre az utolsó útra.
A szél egy pillanatig megtartotta, majd lassan engedte egyre lejjebb,
s az alak távolodott, és eltûnt a semmibe, az iszonytató
mélységbe…
Értetlenül bámultak maguk elé, majd lassan oszlani
kezdett a tömeg, csoportokba verõdve, halkan suttogva ballagtak
hazafelé.
S Õ ámulattal telve szívta magába a felé
zúduló levegõt, s nézte ezt a fordított világot,
miközben lassan araszolt a kötél bokájától
lábujjai felé…