- Ne félj
semmit, Sanyikám, nem harap - bátorította az öccsét
Imre, amikor a minisztérium lépcsõházában
megálltak az örökmozgó felvonó ajtajában.
- Ebbe meg, lében kell beleszállni, majd mindjárt megmutatom.
Sándor, aki a reggeli vonattal érkezett, fölbiggyesztett
szájjal nézett a fülke után, kissé sértõdötten,
mert odahaza náluk ilyen szerkezetet nem használtak, de ugyanakkor
gyanakodva is, mert az egyféle városi találmányokban
bízott is, nem is.
- No most! - mondta Imre. - Vigyázz, hogy egyszerre lépjünk.
Emelgették a lábukat. A fülke lassan, lebegve jött föl
az aknából, de már volt két utasa. Két csinos
nõ, oly mozdulatlanok, mint egy-egy szobor.
- Állj! - mondta Imre, és könyökön fogta az öccsét.
Csak kettõnek szabad benne utazni.
A két nõ már majdnem egy vonalba került a két
fiatalemberrel. A zömökebbik borsózöld kardigánt
viselt, de a blúzán nyitva maradt két üveggomb; ennélfogva
felülrõl némi belátás kínálkozott
a blúzkivágásba, erõs, anyásan domborodó,
büszke két mellének halmai köré. Miközben
felemelkedett a két férfi elõtt, a következõket
lehetett hallani
- Maga azt hiszi, kérdeztem tõle, hogy én is olyan vagyok,
mint a többiek? Hát elõször is köpje ki azt az
almacsutkát, ha velem beszél, másodszor pedig...
Az útitársnõ, aki aprókat biccentve, jóváhagyóan
hallgatta,, másféle szépség volt. Amerikai szemüveget
viselt, nejlonblúzt, szintén amerikait. Kisportolt, hajlékony
testén olyan arányosan hullámoztak a homorulatok és
domborulatok, mint egy etruszk vázán. Harisnyát nem viselt,
s felemelkedtében a két férfitekintet felkúszott
karcsú lábikráján, s amikor a felvonó kellõ
magasságba ért, besiklott a szoknyája alá is. Utána
összenéztek, hunyorítottak.
- Barátom - mondta Sándor lelkesülten. - Itt volt valami,
barátom.
-Csodásak a pesti nõk - jegyezte meg Imre beavatottan. - De én
nem szólok semmit, majd meglátod... No, készülj.
Jött a lift. Csakhogy ebbe a fülkébe sem lehetett beszállni,
mert megint volt benne két nõ.
Imre intõn hunyorított. Sándor visszahunyorított,
de aztán elkomolyodott az arca. Megnézte az egyik nõt,
aki borsózöld kardigánt és rakott szoknyát
viselt, megnézte a másikat, aki nejlonblúzt és búvárszemüveget.
Hallotta, hogy a kardigános mit beszél.
- Maga azt hiszi, kérdeztem tõle, hogy én is olyan vagyok,
mint a többiek? Hát elõször is köpje ki azt az
almacsutkát, ha velem beszél, másodszor pedig...
A másik rá-rábiccentett, és úgy állt,
hogy be lehetett Pillantani a szoknyája alá. De Sándor
nem nézett a szoknyája alá, hanem a bátyjához
hajolt.
- Ez most ugyanaz a két nõ? - érdeklõdött.
A - mosolygott Imre a járatlanságán, és elmagyarázta
neki az örökmozgó mûködését. Hosszú
percekig kellene várni míg ugyanaz a fülke megint elibük
kerülne, hogy az utasok bene maradtak, ami viszont képtelenség.
-No most - mondta hirtelen, és intett, hogy szálljanak be.
- Maga azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek? - magyarázta
a fülkében egy borsózöld kardigános nõ
egy napszemüvegesnek. - Hát elõször is köpje ki
azt az almacsutkát, ha velem beszél másodszor pedig…
- Nem értem - mondta Sándor. - Mit nem értesz, Sanyikám?
- Irtóra egyformák ezek a pesti nõk.
- Isteniek - hunyorított Imre, s hozzátette: - De én nem
szólok, majd meglátod.
Amikor a következõ fülke felbukkant az aknából,
Sándor belebámult, aztán megtörölte verejtékezõ
homlokát, és így szólt:
- Ne menjünk inkább gyalog?
- Mi az? Megijedtél a lifttõl? - nevetett Imre. - Úgysincs
benne hely - mondta Sándor.
- Nem bánom, menjünk - nyugodott bele Imre, a csak ráhunyorgott
a két nõre, akik lassan emelkedtek fölfelé, és
csinosak voltak, és mozdulatlanok, mint két kirakatbaba.