Rossz álom
A lakó - Kirch Kálmán hegesztõ - éjjel
háromkor ért haza. Kifizette a taxit, becsöngetett. A házmester
nem jött. Fölmarkolt egy csomó havat, és homlokához
nyomta. Be volt csípve. Hûtõzködött. Újra
csöngetett.
A házmesterben benne maradt a soron következõ horkolás.
Szájába, mint egy keserû íz, föltódult
a düh. Gyûlölte. az embereket. Gyûlölte a lakókat,
kiváltképp a késõn járó hegesztõt;
imáiban gyakran kívánta fejére a rosszat. Sokat
imádkozott, mert egy olyan szekta tagja volt, mely nem fogadott el mást,
mint az evangéliumot, és a szombatot ülte meg a vasárnap
helyett.
Kirch nem ismerte a házmesterben dúló szenvedélyeket.
Az Erzsébet-hídon dolgozott mint délutános. Utána
beült egy kis büdös zenés helyre, és megivott három
dupla szatmári szilvát. Három dupla szatmári szilva
után az ember már mindenkit szeret. Így köszönt:
- Jó estét, aranyos Hornák úr.
- Dögölj meg, büdös, lábszagú disznó
- váluszolta a házmester nem túl hangosan, úgyhogy
elment köszönés helyett.
Ha éjfél elõtt csöngették fel, még csak
elaludt valahogy.
Szerencsére itt, az új lakótelep legújabb házaiban,
csupa korán kelõ lakott, munkás- és tisztviselõcsaládok.
Csak ez a disznó verte õt fel minden hajnalban részegen.
Ilyenkor már csak elkábulni tudott, elaludni nem. Halkan párnájába
dünnyögte, mint egy altatódalt: "Dögölj meg,
taknyos, szõke disznó, dögölj meg."
Kirch leküldte a liftet, bement a lakásába, és pizsamára
vetkõzött. Állandóan mámoros volt egy kicsit.
Négynégy hegesztõ bontotta a hidat, három mûszakban.
Aki lentrõl nézte õket, frászt kapott, ezért
aztán a legtöbbet fizették nekik, amennyit csak a bérskála
engedett De õk odafönt, az éjszaka szívében,
nem érzékelték a veszélyt. Nem is volt alattuk mélység,
csak fölöttük volt magasság. A kék fénnyel
besugározták egész Budapestet; hu akarják, hozzáhegesztik
a földhöz az eget... A nõk mindjárt libabõrösek
lettek, ha megtudták, hol dolgozik: ez is tetszett Kirchnek. Különben
is csak azt csinálta, ami jólesett neki, és minden, ami
jólesett, megmámorosította egy kicsit.
Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett az erkélyre.
Nagyot Lélegzett. Nagyot nyújtózott. A levegõnek
hó- és malterszaga volt, s a hónak meg a malternak még
egy kis külön szatmári szilva szaga is. A szagkeverék
olyan jól esett Kirchnek, hogy egy lépést elõrelépett.
A semmiben állt. Az erkélykorlátok még nem készültek
el. A kapualjban lógott ugyan egy cédula: "Az erkélyre
kilépni szigorúan tilos" -, és Kirch mindennap elolvasta
ezt a cédulát, mégsem tudta, mi van odaírva, mert
ösztönösen irtózott minden tilalomtól. Csak azt
vette tudomásul, ami jólesett. Minthogy a téli szellõ
frissessége jólesett, még egy Lépést tett
elõre. Aztán még egyet. Aztán lezuhant.
Két emelet, plusz a magasföldszint. Kirch sokáig és
jólesõen zuhant. A s-rél úgy átfújt
pizsamáján, hogy szinte meztelennek érezte magát.
Csinált egy szaltót, aztán belezuhant egy hókupacba.
A hó magasra felkúszott
pizsamája szárába. Kirch csiklandós volt. Felnevetett.
Aztán kievickélt a buckából, leverte lábszáráról
a havat, és új fent becsöngetett.
Hornák úr felrezzent, de még sokáig feküdt
hasmánt, a sötétbe meredve. Dühe rögtön fellángolt,
abban a hiszemben, hogy hátha a hegesztõ csönget, de mindjárt
ki is aludt, mert eszébe jutott, hogy az a részeg disznó
már hazajött. Kimászott vackából. Hálóingre
nadrágot húzott, rá a télikabátot, arra a
sált. Kicsoszogott. Mikor a kapuhoz ért, szeme kidudorodott, hideg
állt a hátába, ereiben megaludt a vér.
-Jó estét, aranyos Hornák úr-köszönt a
hegesztõ. Beszállt a liftbe. A lift búgásától
nem hallotta, hogy Hornák úr eszelõsen ordítozik
az utcán, letépi magáról a sált, a kabátot,
a nadrágot és végül a hálóinget. A mentõk
pokrócba csavarva vitték be az ideg- és elmeklinikára,
ahol mély álomba merült, miközben erõsen dobálózott,
és csikorgatta a fogát. Amikor e sorokat írjuk, még
nincs eszméletén.