Szabó Viktor


A beszéd


A miniszter már húsz perce beszélt. Magabiztos és fölényes volt. Szavai tisztán csengtek a teremben:
- ...ebben a gyõzelmes órábán azonban meg kell emlékeznünk azokról a bátor katonákról, akik az életüket adták az ügyért. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen gyõzelemre vitték az eszmét, és dicsõséget szereztek hazájuknak. Tudom, milyen sokat szenvedtek ezek az emberek, és tudom, milyen nehéz volt nekik szembenézni a halállal. Tudom, mennyire szörnyû volt minden nap a halál fagyos árnyékában élni, nem sejtve, hogy melyik perc lesz az utolsó. Ezek a kitûnõ férfiak azonban legyõzték félelmeiket és büszkén lépdeltek át a halál kapuján, hogy elfoglalják méltó helyüket a legnagyobb harcosok túlvilági Pantheonjában. - a miniszter rövid hatásszünetet tartott, várva a jól megérdemelt tapsot ezért a kitûnõ szófordulatért, melyen beszédírói annyit dolgoztak.
Hirtelen az elsõ sorok egyikébõl egy fiatal hadnagy emelkedett fel. A jobb karja fel volt kötve, bal mellén jónéhány kitüntetés lógott.
- Lehetne egy kérdésem, miniszter úr? - harsant a hadnagy hangja. Többen megpróbálták leinteni, de a miniszter közbeszólt.
- Hagyják, hadd kérdezzen! Parancsoljon hadnagy úr!
- Köszönöm! - kezdte a hadnagy. - Miniszter úr, Ön egyfolytában a halálról beszél. Azt mondja, tudja milyen nehéz volt szembenézni vele, meg, hogy azok a katonák büszkén lépdeltek át a halál kapuján. De miniszter úr, vajon látta-e ezeket az embereket meghalni? Látta-e azt a katonát, aki vakon, nyitott koponyával, négykézláb rohangált körbe a harcmezõn, míg egy tank szét nem taposta, vagy azt, aki az anyja után zokogott, miközben kiontott beleit hasztalan igyekezett visszagyömöszölni feltépett hasába? Látta-e a lázban égõ, vonagló testeket? Hallotta-e a fájdalmas ordításokat? Mert ha nem - folytatta a hadnagy -, akkor magának fogalma sincs a halálról, miniszter úr.
Döbbent csend támadt a teremben. A miniszter zavartan lenézett a papírjára, mintha onnan akart volna valami frappáns választ kiolvasni. A hadnagy még várt egy ideig, majd megfordult és kisétált a terembõl.
Két órával késõbb a miniszter, államtitkára kiséretében, dühöngve rontott be az irodájába.
- Micsoda blamázs! Ki a fene engedte be azt az idiótát? Teljesen összezavart, ráadásul a beszédemet se tudtam végig elmondani...! Pedig - sóhajtott a miniszter - milyen jó beszéd volt!


Kezdőlap