Szabó Viktor
A beszéd
A miniszter már húsz perce beszélt. Magabiztos és
fölényes volt. Szavai tisztán csengtek a teremben:
- ...ebben a gyõzelmes órábán azonban meg kell emlékeznünk
azokról a bátor katonákról, akik az életüket
adták az ügyért. Áldozatuk nem volt hiábavaló,
hiszen gyõzelemre vitték az eszmét, és dicsõséget
szereztek hazájuknak. Tudom, milyen sokat szenvedtek ezek az emberek,
és tudom, milyen nehéz volt nekik szembenézni a halállal.
Tudom, mennyire szörnyû volt minden nap a halál fagyos árnyékában
élni, nem sejtve, hogy melyik perc lesz az utolsó. Ezek a kitûnõ
férfiak azonban legyõzték félelmeiket és
büszkén lépdeltek át a halál kapuján,
hogy elfoglalják méltó helyüket a legnagyobb harcosok
túlvilági Pantheonjában. - a miniszter rövid hatásszünetet
tartott, várva a jól megérdemelt tapsot ezért a
kitûnõ szófordulatért, melyen beszédírói
annyit dolgoztak.
Hirtelen az elsõ sorok egyikébõl egy fiatal hadnagy emelkedett
fel. A jobb karja fel volt kötve, bal mellén jónéhány
kitüntetés lógott.
- Lehetne egy kérdésem, miniszter úr? - harsant a hadnagy
hangja. Többen megpróbálták leinteni, de a miniszter
közbeszólt.
- Hagyják, hadd kérdezzen! Parancsoljon hadnagy úr!
- Köszönöm! - kezdte a hadnagy. - Miniszter úr, Ön
egyfolytában a halálról beszél. Azt mondja, tudja
milyen nehéz volt szembenézni vele, meg, hogy azok a katonák
büszkén lépdeltek át a halál kapuján.
De miniszter úr, vajon látta-e ezeket az embereket meghalni? Látta-e
azt a katonát, aki vakon, nyitott koponyával, négykézláb
rohangált körbe a harcmezõn, míg egy tank szét
nem taposta, vagy azt, aki az anyja után zokogott, miközben kiontott
beleit hasztalan igyekezett visszagyömöszölni feltépett
hasába? Látta-e a lázban égõ, vonagló
testeket? Hallotta-e a fájdalmas ordításokat? Mert ha nem
- folytatta a hadnagy -, akkor magának fogalma sincs a halálról,
miniszter úr.
Döbbent csend támadt a teremben. A miniszter zavartan lenézett
a papírjára, mintha onnan akart volna valami frappáns választ
kiolvasni. A hadnagy még várt egy ideig, majd megfordult és
kisétált a terembõl.
Két órával késõbb a miniszter, államtitkára
kiséretében, dühöngve rontott be az irodájába.
- Micsoda blamázs! Ki a fene engedte be azt az idiótát?
Teljesen összezavart, ráadásul a beszédemet se tudtam
végig elmondani...! Pedig - sóhajtott a miniszter - milyen jó
beszéd volt!