Mond, ki vagy te;
Bús, bolyogó, balga bolond?
Te, ki sétálsz esti utcákon
magányban, s nézed
az utcák bábáit, a fákat,
ki lombjaik között tartják
a kandelláberek fényit?
Narancs, ezüst, arany fényben pompázó kisdedek,
kiket az utcák ablakai,
mint megannyi óvó szempár, figyelnek.
Ki vagy te, s mi célod e világgal,
vagy tán a világnak van célja veled?
Ne hidd! A szél se játszik a gyertalánggal,
csak elfűjja könnyedén, s nevet.
Nem te játszol a világgal,
hanem ő játszik veled.
Ne törődj a világgal, dacolj vele.
Lelked lobbanjon, mint a gyertya lángja.
Tégy úgy, mint ki vidám, s csapd be a szelet.
Hazudj örömet magadnak, s másnak,
s meglásd ők visszahazudnak neked.
Ki vagy hát, tán forradalmár,
vagy komisz gyerek?
Légy hát gyerek, ki együtt forog a földdel,
s ki egy óvatlan pillanatban gáncsot vet,
és e sárgolyó mordul egyet, miközben fejre áll.
Bucskázik párat, s kihányja mindazt,
mit belé temettek.
A sok csontot, hullát, s vigaszt.
A sok hazugságot és igazt.
Ígéretet, eszmék szellemének
elszakadt fehér lepedőjét.
Minden szennyét és szemetét,
technikánk hulladékát.
Ki vagy hát, mond már.
De mégse, tudom már.
Te vagy az, kinek nincs neve, se élete,
csak szíve.