Gyerekmese felnőtteknek
Hazamenve lépek párat a megálló felé és érzem tarkómban pillantását, annak,
kinek filmjét láttam. Tudom ki ő, furcsa ruhájában. Kék-piros, hálólepte gúnyájában.
Itt jön mögöttem a házak tetején szökellve, figyelve lépteim. Tudom, hogy itt
van, de nem nézek hátra. Eltűnök elmém egyik sötét zugában. Rokon lelkek mennek
így a moziból kijövet az utcán s házon. Mind a ketten egyedül járunk, tesszük
dolgunk. Ő fejében Ben bácsi és May néni jár, én nagymamámra gondolok egy pillanatra.
Majd hirtelen éles villámként jelez pókösztöne, hogy vigyázzak, de már én is
látom, s a lámpánál megállok. Fiatalságom hőse, egy más világ szülötte. Mára
már csak árnya önmagának. Elfeledték, jöttek mások, érdekesebb, nagyobb sztárok.
Felszállok a villamosra, és az ajtó mellé állok. Hallom a tompa puffanását,
ki most ugrott rá a villamosra. Lassan döcögünk tovább a Nagykörúton. Bennem
ott lapul a gyermek, a nagy rajongó, kinek példaképe ő volt. A magányos ifjú,
aki nem megy el a gondok mellett. A félénk, szerény és szerelmes. Felidézem
első szerelmem, és közben leszállok.
Hazaérek most már lassan. Felgyalogolok a lépcsőn és végigmegyek körfolyosón,
mint ahogy mindig szoktam. Ő még ott van, pont alattam, a mennyezeten állva.
Nyitom az ajtóm, és már bemennék, de megállok. Hátra nézek, majd odalépek a
korláthoz, majd lekiáltok:
-Hé Pókember! Szép volt minden, de most már menj, hogy többé ne hiányozz!