Ma részt vettem egy időutazáson. Nem kell semmi fantasztikusra gondolni, ez nem egy tudományos fantasztikum, csak az élet egy apró csodája, amely érzés formájában megajándékozza az embert. Láttam egy filmet, amit már nagyon régen, valamikor gyerekkoromben láttam utoljára. Akkor, amikor még egyáltalán nem tudtuk, hogy milyen lesz felnőttnek lenni. Éretlenek volt a film címe. Egy csapat iskolásról szól, akik csalnak az érettségin. Egy egyszerű vígjáték, de nem is ez az érdekes, hanem az, amitől másképpen érzem magam most. Amikor láttuk a filmet gyerekek voltunk. Azért használok többes számot, mert azokra az iskolai osztálytársaimra gondolok, akikkel annak idején az iskola lépcsőfordulójában azon elmélkedtünk, hogy vajon milyen lesz ez valójában. Biztosan felmerült ez a film is, bár konkrétan nem emlékszem rá. Most, amikor megnéztem ezt a filmet, akkor elfogott egy megfoghatatlan boldogság, egy érzés, amit nem éreztem már 12 éve. Ettől egy pillanatra most is úgy érzek, mint gyerekkoromba, amikor még minden a jövő sejtelmes fátylába burkolózott. És mindennel kapcsolatban csak homályos sejtéseink voltak. Az akkori univerzumunk határán valahol az érettségi lebegett, bár nem tudtuk pontosan megmondani, hogy mi is lesz az valójában. Ma 24 éves fejjel újra belebújtam annak a 10 éves kisfiúnak a bőrébe, és átvettem a gondolatait, aki akkor ott beszélgetett az osztálytárjaival a lépcsőfordulóban, és újra hallom azokat a rémtörténeteket, amiket az egyetemről, és az érettségiről hallottam. Ma már túl vagyok ezen, dolgozom, de tanulok is. Azzal foglalkozom, amivel mindig is szerettem volna foglalkozni. Mellette tanulok is, és többé-kevésbé a magam ura vagyok. Ez persze már tegnap is így volt, de ma este, mintha egyetlen pillanat alatt hullott le volna mindannak a tehernek a súlya, amit talán akkor tizenvalahány évesként éreztem. Sétáltam haza az utcán, és éreztem, hogy a lépteim egyre könnyebbek. Már nagyon sokszor végigsétáltam azon az utcán, most mégis megláttam azt, amit eddig nem. Beléptem a kapun, és rám köszönt egy gyönyörű lány, akit előtte még sohasem láttam. Egy szőke tündér, akit mintha csak azért küldött volna oda a gondviselés, hogy ékszerként koronázza a mai estét. Boldog vagyok, igazán boldog. Nem tudom, hogy miért, de mosolygok és legszívesebben mindenkit a keblemre ölelnék egyetlen mozdulattal. Vannak csodák. Vagy ez csak az élet?