2001. szeptember.
11-én történt valami, ami fenekestől felforgatta az amúgy
is kusza világunkat. Történt valami, ami végképp
megkérdőjelezte számomra, hogy az emberiség eljut-e valaha
is egy békésebb jobb világ felé. Szerintem mindenki
tudja, hogy mi történt, és nem is fogja elfelejteni egy darabig.
Új lapot nyitottunk a történelemkönyvben. Egy újabb
tragédiával teleírt lapot, amivel már egyébként
is tele van ez az elrongyolódott könyv. Valaki úgy gondolta,
hogy dicsőséges tett, ha ezreket ránt a halálba, miközben
lerombolja a világ második legnagyobb épületét.
Az épületnek egyetlen "bűne" volt, amennyiben lehet egy
épületnek bűne, hogy egy olyan ország mérnökei
álmodták meg és építették fel, amelyik
ország egyesek szemében bizonyos okok miatt tüskének
számít. Amikor elõször láttam a tudósításokat,
nem hittem a szememnek. Nem hittem el, hogy egy ilyen épület ledőlhet.
Isten bocsássa meg nekem, de abban a pillanatban nem tudtam arra a sok
ezer embere gondolni, akik abban a pillanatban hagyták itt a földi
létet, csak az épületre.
Egy épület, amit annak idején a tervezője azért tervezett,
hogy megmutassa, hogy az emberiség képes egy ekkora épület
megépítésére. Nem hiszem, hogy annak idején
a tervező puszta büszkeségbõl, tervezte azt, azért,
hogy kimutassa valakinek is a felsőbb rendűségét. Nem, biztos
vagyok benne, hogy nem erről van szó. Csupán latba vettette minden
tudását, azt a tudást, amit az emberiség évezredek
alatt, generációk folyamán felhalmozott, és továbbadott,
és megtervezte az épületet, hogy azt több tízezer
ember használhassa minden nap. És amikor valaki rápillantott,
akkor egy kis büszkeség tölthette el a lelkét, miközben
arra gondolt, hogy igen, érdemes nagy dolgokban hinni, mert bármilyen
merész is legyen az ember képzelete, az megvalósítható.
Bár az Amerika Egyesült Államokban állt ez a torony,
valójában mindegyikünk szívében áll
egy ilyen torony, vagy legalábbis állnia kellene, hogy szárnyakat,
és erőt adjon ahhoz, hogy nagyszerű dolgokat vigyünk véghez.
De most pár ember úgy döntött, hogy ledönti ezt
a tornyot. Sikerült neki. Ezúton üzenem neki, hogy gratulálok
a tettéhez. Sikerült elvenni valamit minden embertől itt a földön,
valamit, amit nagyon nehéz megszerezni. A reményt, a reményt,
hogy ez a kusza, egyre érthetetlenebb, őrült tempóban rohanó
világ tart valahová. Ez egy kicsit olyan tett volt, mint amikor
az óvodában valaki széttapossa a másik homokvárát,
amit az hosszas türelemmel és gonddal épített. Büszke
lehet rá.
Ahogy nézem a CNN műsorát, olyat láttam, amit még
soha nem láttam a CNN mûsorán. Hírolvasókat,
akik elsírták magukat. Elsírták magukat, azok, akik
nap, mint nap találkoznak borzalmasabbnál borzalmasabb esetekkel,
és akik már többször olvasták be több ember
halálát rezzenéstelen arccal. Most, hogy találkoznak
azokkal az emberekkel, akik reménytelenül próbálják
megtenni szeretteiket, lehullik ez az álarc. Újra emberek lettek
egy kicsit. Ezért is szeretnék gratulálni az elkövetőknek.
Sikerült értelmetlenül elpusztítani több ezer vagy
tán tízezer embert. Továbbiakban szeretnék üzenni
annak az asszonynak, és annak a, képek alapján talán
tízéves, gyereknek, akik üdvrivalgásban törtek
ki a hír hallatán valahol a közel-keleten, azokban a képsorokban,
amit szintén a CNN készített. Normális dolog az,
hogy egy tízéves gyerek örül mások halálának?
Milyen kultúra az, amely nem becsüli más halottait? Mióta
világ a világ, a halott az halott, legyen az ellenségünk,
vagy barátunk. Tartozhat bármely vallási közösséghez,
vagy államhoz, nemzethez, földrészhez. Ismeretlenül
üzenném annak a gyereknek, aki egyébként mélységesen
sajnálok, hogy, amennyiben nem nézett még le a lába
elé, mindnyájan ugyanazon az égitesten élünk,
a mit Földnek neveznek.
Öt ez nem érdekli, miért is érdekelné. Őnem
fog felhõkarcolót tervezni, nem fogja keresni a hozzátartozóit
keresni a romok alatt, amikor azt lerombolják. Őcsak gyűlöli azt,
akit gyűlölnie kell. Akikről azt mondták, hogy őaz ellenség.
Milyen szörnyűséges dolgokat is művelt ez az ország, és
a lakói a világ ellen?
Most elõvehetnénk a történelemkönyvet, felsorolhatnánk,
hogy mikor miben vett részt ez az ország, mindenre találhatnánk
pro és kontra érveket, mindent megmagyarázhatnánk
úgy, ahogy nekünk jól esik. Ítélkezhetünk
felette. Egy biztos, én nem érzem bűnösnek sem az országot,
sem azokat az embereket, akik meghaltak. Szerencsére egy olyan országban
élek, ahol az embernek lehet szabad akarata, és véleménye
mindenkirõl. Én egy dolgot éltem akkor, látva a
képsorokat. Mélységesen mély bánatot. Még
valahol emlékszem azokra a szavakra, amik az ezredfordulón hangoztak
el, és egy békés, szebb jövőt ígértek,
ahol a technikáé lesz a főszerep. Gondolatban már láttam
az első mars telepeseket, amit leszállnak. Az első elektromos autókat,
amint megtöltik a városokat, és, csúcsforgalom egyetlen
kellemetlen következményeként, próbálom kikerülni
a víztócsákat az úton.
Most azonban mást látok. Illetve nem látok semmit. Pontosabban
felidéződik a történelemórákon tanult alapigazság.
Minden kultúrának, és civilizációnak lejár
az ideje. Előbb megszületik, stabilizálódik, eléri
a fénypontját, elgyengül, majd elpusztul. Illetve elpusztítják.
Jön egy másik civilizáció. Egy barbár civilizáció,
amely elpusztítja. A görögöket és az egyiptomiakat
a rómaiak, a rómaiakat a germán törzsek. Folytathatnánk
a sort. Lehet, hogy most rajtunk a sor. A barbár törzsek már
megjelentek a határvidéken, és lesújtottak a civilizációnk
egy ütőerére. Mi nem tehetünk mást, csak bízunk
a légióinkban és a hadvezéreinkben. Egy dologban
azért biztos lehet az a civilizáció, amelyik ránk
tört. Egyszer az őhatárvidékén is megjelenik egy másik
barbár törzs, és akkor õ sem kerülheti el a sorsát.