Élet fája,
üknagyapák unokája,
minden bölcselet tudója,
megszületik gyermeked.
Táplálod, neveled,
büszkélkedsz reája.
Élõ tükörként nézed magad benne,
s te vagy fiad,
általad megálmodott,
életének krónikása.
Fiaiddal játszod az élet darabjának,
egy-egy felvonását.
Ám mit te írsz neki,
õ nem játssza.
Ő másra gondol, nagyobbra,
vagy épp csak másra.
Majd ő megmutatja,
van ez másképp,
Felmászik az égig érő
paszulyfára.
Vasból csinál fakarikát,
s kimozdítja a világot a sarkából.
Te még nézed, s inted,
életutad rögeivel tömködöd generációk
feneketlen szakadékát.
Hirtelen te vagy a gyermek,
s szülõd, ki fogja gyenge kezed.
Én szememben, te vagy az árva,
ki értetlenül áll az ellentétek viharában.
Mit te így látsz én úgy látom.
Mit te tiltasz, én azt se bánom.
Kiben hiszel, lelkemben nem látom.
Én se ős, se hős, se nős nem vagyok.
Világom sajátom, s ha hibázom,
azt se bánom, s ha bölcs vagy,
ezt te sem bánod.
A föld forog, s mi éljük életünket,
mind a ketten, ős és gyermek,
szülõ s fiú, apa és kisded.
Szeresd hát fiad, unokád, világod,
s unokád múltját, a jelent.
Fényesíts és add tovább
múltad rozsdás lámpását,
s meglásd szereteted visszatalál hozzád.