Mint vérvörös téglák,
fekszünk a szürke habarcságyunk fogságában.
Szorosan ölel a közöny,
egymáshoz köt a láthatatlan.
Innen nézed világodat,
nap mint nap újra álmodva a megváltoztathatatlant,
múltad, s még át nem élt jövőd minduntalan.
Érzed, vagy valaki,
szemed szikrázva villan az emberhúsból gyúrt panoptikumban,
de hiába, pillantásod nem talál viszonzásra.
Sikíts, kiálts!
Itt vagyok, látod, szólj,
hogy élek bele csak úgy,
a vakvilágba!