Feljövök a föld alól,
mellettem villamos indul, sárgán.
"Ezt lekésted" - hangzik fel bennem a mondat,
értelmetlenül és némán.
Lépek párat céltalanul,
megtámasztom a korlátot hátammal,
mint aki csak arra sétált,
derült arccal, gondtalanul.
Ekkor jössz te, a végzet,
egy görög istennő, hollófeketén.
Én csak nézlek, mintha semmi sem…
Itt egy lélegzet.
Megjön a villamos is,
mint akinek nem volna jobb dolga,
pedig egy perc…
Áh, mindegy, mit számít,
hisz semmi sem történt volna.
Felszállok, te és én,
én a kocsi végében hátammal az ablaknak támaszkodva,
te pár lépésre csak tőlem állsz,
egykedvű hangulatban.
Pár megálló, rövid pillantás,
vakító fényű szuprenova robbanás.
Hajad igazítod csak úgy, mint mindig,
vagy tán csak nekem…
Hoppá, elméláztam, itt az én megállom, leszállás.