Rittinger Győző
Hópehely
Csak ülök veled szemben,
s nézlek téged,
miközben elcsendesedik lényem egészem.
Csak nézlek tűnődve, némán,
s arra gondolok, bárcsak ne múlna el a pillanat soha már.
Kedvem lenne megkérdezni,
nem akarsz-e mellettem ébredni minden reggel, hogy láthassam ezt örökké ezután.
Látni, ahogy bájosan igazgatod hajad, s lassú mozdulatokkal eszmélsz a reggelre,
miközben szemed még le-leragad.
Hangod is keresi még az utat,
ám az álom még angyali suttogássá varázsolja minden szavad.
Egyszerre vagy törékeny s kívánatos,
ahogy puha hópehelyként ülsz ágyadon,
ám egy apró érintéstől én olvadnék el nyomban, mégis az lenne csodálatos.