Sztyahula Zoltán


Horne Turovce 3, 93581 Szlovakia


Én vagyok az, megint csak én,
az önzõ, unalmas a mindig részeg teremtmény.
Lökdösnek, köpdösnek õk.
Az emberfelettiek, a tárgyak s mind a csendes temetõk.
A világ, az élet olyan mint a cirkuszi porond.
S én ott állok, mint a bábu, én a világi bolond.
Penészes szemek röhögnek.
Megalázva, de büszkén nézem végig halálom
s ahogy a többiek vért köhögnek.
Állok a porban s az emberek állnak sorban,
hogy egyenként élvezzék a szenvedés tekintetét
reszketõ arcomban.
S csak jönnek a népek megértést színlelve,
szeretetre kiéhezett lelkem a hazug reményben ég el.
Mert mind utál,
pofámba röhög s a lelkem tovább mutál.
Beteg vagyok, beteg a szennyben,
a büdös véremben, beteg vagyok,
beteg ebben a beteg életben!

 

Élet(em)

Véres sebeket ejtõ rózsák tengere, mely oly fájdalmas, mint a bûn.
És hová lesz az idõ melyben élünk a keserves élet oly gyorsan eltûn.
Minden pillanat vidám kín, vér, fájdalom s mosoly,
A szenvedés oka a rongyos vágy, õszinte érzés, mely tarjta az élettelen lelket nehogy osszeomolj!
Az érzés mint Istennõ kemény ostora kínoz, de nem jõ az áldott halál,
Álmomban vártam õt a szeretõt hátha a szent végtelenben egyszer rámtalál.
A magány mindenttudó társ és örök hóhér,
Melyben az élet ujjászületik, de sebet okozó édes csókja mindennél többet ér.
Fájdalmat kiált lelkem, nincs ember ki érti romlott elmém
És egyedül utazok a halálba a halhatatlan élet tengerén.
Gyûlölöm és imádom magam, minden szavam ellentét,
Harcolok magammal míg dobog önzõ szívem és várom mikor jön a vég.

 

Ûr

Valahol távol a kozmosz közepén,
Szárnyal egy lélek és az vagyok én.
Csillagok, mint remény szikrái vakítanak,
De úgy, mint az élet egyszer õk is kialszanak.

 


Vágy

Minden szenvedés oka ez,
De kényszerít, hogy lépjünk s ne féljünk.
Álmainkban születik e hatalom
És zúgja, hogy mondjuk:Fel soha nem adom!
Pillanatok minden tömegében,
Mint mézesmadzag lebeg elõttünk,
Érezzük, hogy lehetetlen,
De mégis késztet, hogy csak a célban reméljünk.
S végül már beteg lelkünk szabadulásért kiált:
Gyere áldott halál s távozz átkozott hiány!

Ha nem lennék

Ha nem lenne levegõ
Éhen halna a tüdõ.
S a madár is sírna,
Éneke nem hívna.

Ha nem lenne föld,
A nyár nem volna zöld.
Lépni se tudnék
A vízen hajóznék.

Ha nem lenne víz,
Eltûnne minden íz.
A szomjúság ölne
S a téboly lábra kelne.

Ha nem lenne tûz,
Jönne gonosz bûz.
A remény elhalna
S a jégszív ki nem olvadna.

Ha nem lennék én,
Fiatal lenne a vén.
Hiányom nem fájna
A tûznek, víznek s a világnak.

Mert szánalmas vagyok,
Érzem lassan elfogyok.
Ha valaki szeretne
Létem értelmes lenne.

Nincs támasz ki tart
Ez fáradt gyenge kart.
A boldogságot remélném
Ha nem lennék én.

 

Mondja már valaki

Egy fonnyadt estén ülök,
Bámulom a csendet
És várom mikor kihûlök.

Hideg hangot hallván
Beszélek vissza.
A világ nem hallgat
S a mérget megissza.


Akarok lenni valami,
Tûzbe fagyott szívem
Hóval feloldani.

De odakinn annyi kín
Mi sírva hív a vér.
Egy érzéketlen angyal,
Mely tagad s lelkembe
Vissza-vissza tér.

Ez vagyok hát?A halál?
Egy többször használt puskafém,
Mely fejeket eltalál?

Nem!Nem hiszem én!
Érzek,vérzek,
Valaki más lõtt felém!

Az áldozat egy formája,
Rücskös, rongyos ruhája,
A világ örök rabja.
Ez vagyok én.

Érzem a szennyet az agóniát,
Testem megfeszül s kiált:
Mondja, mondja már valaki azt a litániát!!

 

Így látom

Nehézkesen nyitom fel szemem,
félek a látványtól.
Szemhéjam függönyként
emelkedik s a szem
tetején temetkezik el
az undormány világtól.
Megpillantom a romlott
életek büdös lehelletét,
mely a bûztõl színt kap.
Érzõ szemet akarok látni,
de nincs sehol s kiáltom:
A többi mind vak!
S a falak gennyes hányadéktól omladoznak!
Hol vannak a lelkek,
melyek reggel kelnek
a nap fényében s
tovább terjed bennük a szépség?!
Merre vannak az értékek,
melyek nagyobb szépségek
a pénznél s a fényes fémnél?!
A tudás szenvedés,
mert mint jelenés
tûnik fel elõttünk
a mocskos ártalom
s a fájdalom a
tudásból fakad!
De ez nem tudomány
s nem nyelvi hatalom,
ezt a bölcsességet
meg lehet kapni
a tapasztalaton.
Mert ki kínjában
él tovább
az élet kegyetlenségérõl
vesz tudomást.
Ebben a pokoli mennyben vettem részt én is!
Gyûlölöm ezt és beképzelten kiáltom a neszt:
Dacolok veled élet
és kihívlak Téged!
Egy párbajra hívlak
és meghalsz,
mert kinyírlak!
Kiirtom gyökereid,
Felszaggatom ereid,
Kitépem szíveid,
Tûzbe vetem lelkeid!
S a magány halvány lapján
tovább létezem s fékezem senkiségem.
Oly elmét kaptam Tõled Isten,
Hogy érzem ürességem az ürességben.
S a jelentéktelen érzelmem értelmében kérem:
Engedj, hogy menjek.
Mert menni akarok!

A világ bolondja

Én vagyok az, megint csak én,
az önzo, unalmas a mindig részeg teremtmény.
Lökdösnek, köpdösnek ok.
Az emberfelettiek, a tárgyak s mind a csendes temetok.
A világ, az élet olyan mint a cirkuszi porond.
S én ott állok, mint a bábu, én a világi bolond.
Penészes szemek röhögnek.
Megalázva, de büszkén nézem végig halálom
s ahogy a többiek vért köhögnek.
Állok a porban s az emberek állnak sorban,
hogy egyenként élvezzék a szenvedés tekintetét
reszketo arcomban.
S csak jönnek a népek megértést színlelve,
szeretetre kiéhezett lelkem a hazug reményben ég el.
Mert mind utál,
pofámba röhög s a lelkem tovább mutál.
Beteg vagyok, beteg a szennyben,
a büdös véremben, beteg vagyok,
beteg ebben a beteg életben!

Élet és halál

Sötétedik s én a nyári mezőn sétálok.
A nap felé hajtom magam,
frissíteni akarom a melegtől kiégett agyam.
Az égbolt vörösben lángol.
Körülöttem is minden vörös, a természetre zuhant egy élő véres fátyol.
Nyugalom van, csak a learatott árpa
szúrós szára ropog a mába.
És minden gyönyörű.
A csend lengve zeng a mennyben anygalsereg cseng.
Ezt az életet elviselni lenne könnyű.
De nem, ez nem igaz,
ez csak egy álnok hamis vigasz,
egy pillanat volt csupán, hol tüske nem szúrt,
hanem símogatott puhán.
Nem kellesz nekem élet!
Romlott, bűnös, ragadozó féreg!
Rabod vagyok s kísértésbe ejtesz,
nem hagysz békét, sose felejtesz.
Itatod borod, eteted mérged,
Kínzol, szennyben fürdetsz.
Miért nem érted, hogy nem akarlak téged?!
Meghalni akarok csendben,
megnyugodni a gyümölcsös kertben.
De nem!Mégsem ezt!
Rosszabb vagy mint az élet,
bűnös akárcsak a féreg!
Azt tanítják s mondják
a halálban új élet vár.
De ha egyszer meghaltál
miért kell újra élni?!
Miért kell újra kérni,
szenvedni és félni?!
Nem kellesz nekem Élet és Halál!!!
Őrjöngök magamban,
görcsölök hasamban,
reszketek karomban,
forgok az univerzumban.
Megőrültem, mert létezem!
Nem értem az életem,
segíts rajtam Istenem!
Ne ölj meg, de ne is éltess!
Csak engedd, hogy sírjak, tovább bízzak
s bírjak lépni s majdan visszatérni.
S engedd, hogy szeressenek,
őszintén kedveljenek.
Enyhítsd fájdalmam, melyet elmémbe varrtam.
Legyek tiszta lélek vérben s a lángban,
higgyek irdatlanul Életben s Halálban.

 

Van minek örülni

Nem bírtam magammal,
eszméket olvastam.
Remegve kerestem magam,
míg ihletet kaptam.
Most irigykedve érzem,
hogy vágyakozik vérem.
Vágyakozik fájva, mint nemlétezőt
S romlott fertőt, himnuszt kiabálva.
Imádom a halált, mert nem ismerem.
A jobbat, a szebbet s mindent mi jó a halálban keresem.
Lehethogy tévedek és a patak,
a szikla, a ciripelő tücsök
s a fákon az a kis bütyök,
melyen bogárszerelmek születtek
s az új nemzedékek életre keltek,
lehethogy ezek az igaz értékek.
Mikor a tél tovább áll
s a tavasz a fákra száll,
hogy kinyíljon a virág s a füttyögő imák a földbe vándorolnak.
Megnyílik az ég s kezdetét veszi a vég,
mert ilyenkor minden értelmet nyer.
Mert ez mind a miénk, egy felbecsülhetetlen ajándék.
Ez az Élet!
És mégis szomorúak a népek.
A tavaszi eső panaszfelhőiből gondzápor öntözi a földet.
De a föld isteni ereje elnyeli a holtat
s a halhatatlan remény jelenné teszi a múltat.
Nebánkódj az elveszett mostban,
mindíg annak örülj amid van!

A halál kapujában


Erőlködöm, hogy túléljem s megértsem.
Megérteni Őket kik félnek tőlem.
Körülnézek és látom az érzéketlen röhögőcsomós, görnyedt gerinceket,
Melyek félelmeket imádnak.
Reszeketnek a jövőtől, hogy nem lesz mit zabálniuk
S epés májuk irigykedve bámul a pénzpofájúakra.
Gyűlölöm Őket, talán a sátán
Gennyes pattanása a jobb kamrámban ontja a mérget.
Mindenki csak bámul maga elé s a beképzeltségtől
Csótányok rágják ki magukat a szerencsétlenekből.
Gyűlölöm Őket, de segítek nekik,
Mert hátha nem feledik,
Hogy vagyok s majdan a sötét függönyöket,
Melyek ellepnek engem, elégetik.
Könnyű az érzékeny lelket csonkítani, de gyávaság.
Ha ilyet látok, hányok, mert ez pokoli gyarlóság.
Nem érdemel az olyan semmit a többnél,
De kevesebbet a semminél.
Ocsmány pondró az kit szeretnek s viszont nem szeret,
Csak hamis reményt kelt s hazug levelet méregnedvvel ír.
Gondolata annak mérges pára,
Mely ha átjár az életed az ára.
Eltűnni akarok, de nem létezni sehol.
Sem életben, sem halálban, sem időben, sem térben,
Sem az unott magányban.
Az élet és halál közti kapuban, hol semmi nincs
S lehetek én a senki.
Ott fogok állni és várni Rátok.
De mielőtt elvonulok a semmiség eresze alá,
Emlékeztetlek, hogy vigyázz s ne válj farkassá.
Ha reszketésben a kapu felé nézel,
Én ott leszek s szemem halvány fénye felemel s megment Téged.


Magányomban

Nagy hangú, de jelentéktelen szavak olvadtak tollamból papírra eddíg.
Csakúgy mint most, de tudom életem is hazugság volt eddíg a percig.
Vakon tapogattam a boldogságot.
S nem lelve semmit rájöttem a nem létező boldogság okozza a vakságot.
Nincs számomra megváltás,
Csak sötét sátáni áldás,
Mely hálás hahotával visszhangzik
S e hangban, lelkem a sötét barlangban barangolva kárhozik el.
Miért vagyok ennyire egyedül?!
Nagyon fáj a magány!
Menekülök tűzön-vizen keresztül,
Mint hívőn a pogány.
Örökre csak menekülni fogok, rohanni az idő elől,
Mert ha elkap bizony megöl.
Annyira egyedül vagyok,
Hogy csontvázam a magány kenyérhéján fuldokolván
Haldoklik bele az életbe.
Nem akarok itt lenni,
Hanem könnyedén repülni, menni a valótlan holtak közé.
S közéjük feküdni, várni a megváltást mikor hajol élettelen fejünk fölé.
Hát igen, a megváltást várom,
De nincs, nem nekem,
Csak az álmaimban látom,
Máshol úgysem találom.
Mi vagyok hát?Ember nem!
Egy száműzött angyal szárnyak nélkül,
Kitől fél a menny s a pokol minden lénye rendületlenül.
Egy magányos élő tárgy vagyok.
Halhatatlan életem végét várom,
Meghalni akarok!
Talán van valahol még egy ilyen lény,
Ki sötét életemben lesz a fény
S a magány a halállal szívódik fel.
Ez vagyok csak,
Nem tudhatom a jövő miket hozhat.
Jöjjön hát minek jönnie kell!!!


Megvárlak


Valóban köztük járok.
Az érzéketlen húsok közt.
Továbbra is csak egyedül mászok.

Ők néznek, engem akarnak.
Én félek tőlük,
S a hang kényszerít, hogy közéjük álljak.

Rozsdás szög az eszméjük,
Melyet puha testem elnyel.
Vörös vérem sírva csordogál.
A földön már hatalmas tócsában áll,
De testem mégis felkel.

Nemcsak egy hús,
Hanem isteni lehellet,
Mely életre keltett-az életem.

Sokan vagytok már,
De lelketek egy korcs, kopár.
Nem állok be a sorba,
Inkább nyomjatok a porba
És ontsátok vérem,
Irgalmatokat úgysem kérem.

Halálom megváltás lesz
S majd ha felkelsz
Beteg álmodból világ!
Én várni fogok Rád!


Játszik velem az élet

Valami játszani velem kénytelen,
Fájdalmat okoz a sors,
Mert játszik velem az életem.

Először ad szülőt hőn szeretőt,
Majd később elveszi mit adott
S fejemhez vág egy ráncos fakalapot s a durva kőt.

Aztán tudást kínál.
Mosollyal zabálom
S lakmározom azt,
Mi később lett aztán életelszívó gaz.

Átvertél megint,
De játszani akarok tovább,
Sorsom hadd legyen mostohább.

Mi nem volt még?!Szerelem!
Beléd kóstoltam, mert
Mondta élet:Engedem!
Aztán jött a gyötrelem
S én két kezem
Nem fogta csak a félelem.
Ezt is sajnáltad élet!
Hát menj az ördögbe,
Nem játszok veled,
Nem kapsz több lehetőséget!

Zöld mezőn voltam büszke fűszál,
De te a sivatagba távoztattál.
Most ott fújja száraz száram
A könnyelmű szél.
Hozzám többé senki nem beszél.

Gyökér nélkül, minden nélkül.
Elemésztesz élet rondán és vénül.

Nincs már többé apám, anyám.
Bár szívesen rikoltanám égig,
Hogy az ő fiuk vagyok nékik.

Mindenemet elvette a játszma
S a halált várva mosolygok neked élet.
Bármit teszel-veszel, meg úgy is,
Holtan is Élek.

 

Kezdőlap