Alex
Pince
Sokáig féltem. Nem mertem csak úgy lemenni a pincébe. A
pincébe,mely nem volt valami nagy szám,hát csak olyan,mint
a többi,melyet a lakásokhoz szoktak csatolni. Egy kis ablakon szűrődött
be a fény a még kisebb helyiségbe. Valahogy neki ez megfelelt, hisz
állandóan ott volt. Ezért rettegtem már kiskoromtól. Ha
itt-ott muszáj volt hoznom egy üveg akármit, akkor olyan gyorsan
futottam,mintha az életemért futnék. Azért futottam! Vagyis
akkoriban ezt beszéltem be magamnak. Ragaszkodtam az élet aprócska
gyönyörüségeihez. Élni akartam,tehát futottam. Akárhányszor
meghallottam a pince szót,a hideg szaladt végig a hátamon,mert
ő jutott eszembe, s minden gondolatom centruma lett. Senki másra. Nem
az ott lévõ érdekes,rég kidobált kacatokra; az
anyukám által elrakott befõttekre;vagy a már nem
használt játékaimra, melyeket már sosem veszek elő, mert
a sarokban vannak. Közel hozzá. Egyedül rá tudtam gondolni, arra
hogy ott van,s nekem oda kell menni. Féltem,hogy sosem térek vissza,magához
láncol és sosem enged ki a pince homályából. A
homály,mi a pince külön világa volt a maga lényeivel
és vele. Ahányszor le kellett mennem, annyiszor borzongtam bele, gyökerezett
földbe a lábam és rémülten kapkodtam a levegő
után. Sosem akartam menni,kerestem a kifogásokat,de anyukám
csak küldött és küldött. Nem tudta mennyire félek,nem
volt vele tisztában, hogy ki van a pincénkben. A sötét
alagsor legsötétebb pincéje, ahová lassan indultam, s
még lassabban haladtam felé. Apránként szedtem össze
belső plussz energiáim, s bíztattam magam,mint zsoké
a lovát egy-egy futam alatt. Minden egyes lépcsőfok átugorandó
akadálynak tűnt fel előttem, s egyre közelebb vitt hozzá. Negyvennégy
akadály. Se több,se kevesebb. A harmincadiktól szinte már
osontam. Halkan lopakodtam. Gondoltam, alszik, s így nem ébresztem
fel. Imádkoztam,hogy aludjon,de ő sosem aludt. Bár ki tudja? Lehet
a kulcscsörgésre ébredt fel. A kezem remegett,és a
kulcscsomón lévő pár kulcs úgy csörgött, mintha
száz pénzérmét dobtak volna le a földre. Óvatosan
tettem be a zárba a kulcsot. Alig bírtam elfordítani. Elfordult
egyszer, lassabban másodszor. A halk kattanás azt jelentette számomra,mint
a pisztolylövés a futóknak életük versenyén. Felgyorsult
minden. Berohantam, megragadtam, amit kellett és kifelé. Úgy
becsaptam az ajtót, hogy az egész ház megtudta, én
jártam lent. Hihetetlen sebességgel zártam be az ajtót, s
hagytam magam mögött. Miközben rohantam fölfelé, arra
gondoltam, hogy megint megúsztam. Nem számoltam a lépcsőfokokat. A
szobámba futottam és a takaró alá rejtőztem. Bíztam
benne, hogy ide nem jön. Nem is jött. Sosem hagyta el a pincét, viszont
állandóan velem volt. Kísértett engem. Egyre nagyobb
lettem. Minden változott, csak egy valami nem. A félelmem. Állandóan
menekültem előle. Egyszer elhatároztam, nem fogok félni
tőle, a legközelebbi alkalommal szembe nézek vele, s véget
vetek ennek. Olyan volt az első alkalom, mint mikor a csajoknak egy diszkós
éjszakaután azt mondom, majd hívlak, de
sosem tárcsázok,szóval váratott magára. Halasztgattam
a dolgot,de egyre többször kellett mennem. Egyre többször
Egyik alkalommal más volt a helyzet. Magabiztos voltam. Határozott
léptekkel haladtam lefelé. De mikor elértem a harmincadik
lépcsőt, megint osontam. Ugyanazzal a gépies mozgással,mint
addig. A negyvennegyediknél a lábam addig soha nem látott
módon remegett. A félelem lett úrrá rajtam. Éreztem
őt. Éreztem,hogy vár rám. Kicsiket léptem.nagyon
kicsiket. Lábaimon súly volt. A rettegés súlya. Elviselhetetlen
teher. A kulcs a zárba feszülve várta, hogy elfordítsam. Elfordítottam
egyszer, kétszer. Tompa, néma kattanás, melyre nem tudtam berohanni, megragadni
valamit és kirohanni
a kezemet a kilincsre tettem
lassan nyílt
az ajtó
fényt vártam. Fénysugarakat,melyek előtörnek,mint
az álmaimban oly gyakran szereplő mennyei ajtóból. Nem
történt semmi ilyen. A homályon keresztül alig törtek
át a fénysugarak. Beléptem. Ő ott volt. Mindig ott
volt. A szeretett játékaimhoz közel. Nézett. Én
is csak néztem. Nem bírtam megszólalni. Folyt rólam
az izzadtság, ugyanakkor a hideg rázta dermedt testem. Néma
volt. Hallgatag. Nézett azzal az állandó tekintetével, melyből
nem sokat tudtam kiolvasni. Nem tűnt félelmetesnek, pedig az volt. Nagyon
is az. Mindig is az volt, és az is marad. Sosem változik. Hirtelen
megijedtem, és kirohantam. Becsaptam az ajtót. Nekidőltem.
Menekülni akartam ,de nem tudom miért, visszaléptem, s az addig
ridegnek tűnő szoba mintha megváltozott volna. Ismét
szótlanul álltunk egymás előtt. Köszönni
próbáltam,de először csak egy néma, üres
betűhalmaz hagyta el kiszáradt torkomat. Nyeltem egy nagyot,és
köszöntem egy helló-t, de lehet, hogy a jó
napot megfelelöbb lett volna,mivel nem volt se idős, se fiatal.Inkább
olyan örök! Pont olyan volt. Nem köszönt vissza. Arcizmai se
rendültek. Beszéltem hozzá,próbáltam oldani
a hangulatot. Majd a megismerés hosszú percei után felmentem, s
már nem bújtam a takaró alá. Büszkének
és bátornak éreztem magam.Kellemes érzés
járta át a testem. A diadal mámorító érzése, mely
azt is elfeledtette velem, hogy valaha féltem. Egy hét múlva
nem számoltam a lépcsőket, nem osontam,nem görcsöltem. Pillangó
szabadságából adódó könnyedséggel
libbentem be a pincébe. Pillangó lettem a hernyóból. Pillangó. De
nem volt ott. Értetlenül álltam a tények előtt. Kerestem. Szomorúan
ballagtam felfelé. Számoltam a negyvennégy lépcsőfokot. Féltem,hogy
nem láthatom újra. Azóta néha ott van,néha
nincs. Nem tudom,merre jár. A múltkor borozgattam vele, bár
ő sosem iszik. Csak én ittam. Beszélgettünk,hosszasan
bészélgettünk
Boldog voltam, mosollyal az arcomon mentem fel. Ám nem sokáig örülhettem, mert
anyukám leküldött a garázsba. A garázs, melyben
ott vannak ők. Ő is fél tőlük,őt is rettegésben
tartják. Oda kellet mennem. A félelemmel teli garázsba, ahol
egy ablak sincs. Semmi fény, semmi homály. Egyedül a sötétség, és
ők!