Kerekes József
KÉP IMÁVAL
A teraszon ültek szemben egymással, mint mindennap a késõ
délutánban. Már csak illúziót táplált
a délutáni kávézás, az együttlét
vagy inkább a folytonosság fenntartásának illúzióját,
hiszen koffeinmenteset szürcsölgettek,
a velük öregedõ betegségek intelmei miatt. Beszédjük
is megkopott, a test mozdulata és a szemükben felderengõ
képek segítségével
értették meg egymást. Mint juhászt a kutyája.
Mint alkonyt
a madarak.
Ma azonban a töpörödött öregasszony eligazított
egy õsz tincset a szeme elõl, mintegy keresve férje figyelmét,
aki a szemközti falra
felfutó borostyánt bámulta. Állhatatosan leste férje
tekintetét. Dús és zöld, csak ezt mondta ez a tekintet,
semmivel többet.
- Teri nõvéremmel álmodtam az elmult éjjel- szólt
halkan az asszony.
- Három éve már halott, még sohase álmodtál
vele.
-Mégis álmodtam. Azt mondta: fogjam a Lívi kezét.
Mondom neki, odaát van, amióta te is elmentél, itt csak
mi ketten maradtunk.
Rám mordult: ne okoskodj. Mindig ezt mondta, ha nem tettem a kedvére,
hiszen tudod, tíz évvel idõsebb volt tõlem.
Megint megkérdeztem, hogyan tehetem, hogyan fogjam a kezét, messze
van tõlünk a lány, idõsek is vagyunk az utazásra.
Imádkozz! ezt felelte.
Az öregember most az asszonyára nézett, szemébõl
kihullott a borostyán zöldje.
-Akkor tegyük együtt. Felállt és a konyhába indult.
-Hova mész hát?
-Kezet kell mosnom-, mutatta tenyerét.
Míg az asszony ráborult imára kulcsolt kezeire, a férje
is visszaért. Sovány kezeit, melyen az erek oly látszólagos
rendetlenségbe kuszálódtak, mint vasúti csomópontban
a sínek, gondosan egymásra illesztette.
Hosszúra nyúlt a csend, a világ szinte konzerválódott
körülöttük.
-Te párom, hogyan imádkoztál?- suttogta az asszony.
-Imádkoztam.
-Hogyan? Mit?
-Istenem, mindenem.
-Csak ennyit?
-Csak ennyit.
Pár nap elmúltával, zivatar közeledett. Haragos fekete
felhõk gomolyogtak, kergették egymást, mit sem törõdve
az aggodva fel-feltekintõ földiekre.
Morajlott, dörgött egyre ijesztõbben, egyre közelebb,
cikázó
fenyegetõ villámok kíséretében. Zuhogott,
ömlött az esõ. És csak nem akart elállni, pedig
az apró udvarban már déllábszárig állt
a víz.
-Befolyik a pincébe.
-Be.
-Alámossa a fundamentumot, tennünk kell valamit.
Az ember feltápászkodott a régi karfás székbõl,
elõkereste a vödröt, lapátot és lement a pincébe.
Az asszony utána kocogott. Fejét kendõvel fedte, férje
után pedig vitt egy öreg kalapot.
-Inkább gumicsizma kellene.
-Az nincs.
Felgyûrte hát a nadrágszárát, belegázolt
a pince mélyében felgyûlt vízbe, vödrét
belemerte és lépcsõnként emelve adogatta asszonyának.
Az meg hordta a kert ágyásai közé. Órákba
telt, míg eljutottak az iszaprétegig. A sárral megrakott
vödör még súlyosabb volt, ketten emelték lépcsõröl
lépcsõre.
-Pihenjünk -Még az a sarok és kész- mondta a férje
és kezét ziháló melléhez emelte.-Te, bepiszkolod
az inged-próbált évõdni az asszony.
Végre az utolsó vödör iszapot is felcipelték.
Az esõ már kieste magát, õsziesen szemerkélt
az esti borulásban.
-Tegyük el magunkat holnapra párom, igazítom az ágyat
és pihenj mondta az asszony és olyan gyorsan tette dolgát,
hogy azt is elfeledte,
amit az utolsó vödörnél oly szépen kigondolt:
megsimogatni férje fejét. Egy ideig hallgatózott, figyelte
férje szabálytalan hörgésszerû légzését,
majd õt is elnyomta a fáradtság.
Reggel a kutya jelezte, a postás járt náluk. Mert másképp
ugatja a postást, másképp a szomszédokat, másképp
a kéregetõt. Hallgatózott, de a férje ágya
felõl csak a tegnapi mély hörgés hallatszott. Fel
akart kelni az ágyból, de visszahanyatlott, lábai nem
engedelmeskedtek. Püffedtek voltak és súlyosak.
-Mennem kell, nosza csikók, induljatok. Elõkotorta az ágyvégére
akasztott görbebotot, dagadt lábait dobálva,
botladozva, eljutott a postaládáig. A lányuk írt,
Lívi. Leroskadt az ágy szélére, az öregember
felé tekintett és elbizonytalanodva felbontotta a levelet.
-Én azért felolvasom párom, hiszen úgy vártad
te is. Betûzte:
Drága jó szüleim, bizony jó ideje nem jelentkeztem
nektek, de meg volt az okom rá. Miért ijesztenélek benneteket
halálra, olyan üggyel, amiben
ti nem segíthettek. Szóval a nõgyógyászom
azt mondta baj van, sebes a méhnyak.
Feltételezése szerint akár rosszindulatú is lehet,
amit nyíltan meg is mondott, talán azért, hogy kikényszerítse
a beleegyezésem
a méh esetleges eltávolításába, ha a metszetek
rosszat mutatnak.
Mintát vett és várnom kellet az eredményre 4-5 napig.
Gondolhatjátok, a várakozási idõ alatt pokollá
váltak napjaim. Átgondoltam az életem a
mai napig, eddig az életcsonkig, két gyerekkel a vállamon,
a férjem, akit szeretek, és ti, ketten akik maholnap segitségemre
szorultok.
Nem részletezem, sietek közölni a legfontosabbat: öt nap
múlva megkaptam az
eredményt, a seb nem rosszindulatú, apró beavatkozással
teljes a gyógyulásom. Apró beavatkozással teljes
a gyógyulásom. Repülni tudnák!
Drágáim, örüljetek ti is velem
.
Eddig futotta erejébõl. Visszahanyatlott a párnára,
a levelet keblére szorította, úgy szorította, mintha
szívkamráiba akarná rejteni.
És sírt a drága: -Ó, párom, te gyenge szívû
ember, de szépen mondtad az
imát, de erõs volt a te hited.
Azután síri csend lett. Csak a vén cseresznyefa ága
koppant az ablakon, mintha be akarna jönni.