Kopp
Lukácsnak már két napja influenzásan feküdt
a felesége. Harmadnap délben csöngetni kezdett hivatali
szobájában a telefon. Valami Cseténé vagy Csekéné
jelentkezett, akirõl kiderült, hogy a Koppék szomszédjában
mûködõ tánciskolában dolgozik mint ruhatáros.
Tõle tudta meg, hogy felesége jobban van ugyan, de még
lázas, és emiatt nem bírt átmenni a telefonhoz.
Azt üzente Cseténével, hogy hozzon haza egy kiló
kenyeret és húsz deka felvágottat; minden egyéb
van otthon.
Ettõl a megbízatástól kellemes izgalom fogta el
Lukácsot. Jutka, a felesége, még sohasem kérte
meg ilyesmire. Példás háziasszony volt, maga vásárolt,
fõzött, mosogatott, takarított és mosott, ellátta
két kisgyermeküket és férjének sokat betegeskedõ
idõs édesanyját. S ha Lukács nagylelkûségi
rohamaiban fölajánlotta, hogy segít a háztartásban,
mindig elhárította.
Így tehát Lukács, akinek sok-sok esztendõ óta
nem kellett bevásárlásokkal bíbelõdnie,
izgatottan tervezgetni kezdett. Épp aznap kapta meg félhavi
fizetését; elhatározta, hogy felvágott helyett
sonkát visz haza, kenyér he1yEtt pedig zsemlét vagy kalácsot,
vagy másmilyen finom péksüteményt. Aztán
átment a kalkulációs osztályra, ahol egy barátja
dolgozott.
- Kérlek szépen - érdeklõdött -, hol lehet
sonkát kapni? A barátja rábámult.
-
Majdnem minden csemegésnél. Itt a sarkon is szokott lenni.
- Csak szokott? - kérdezte Lukács, és gondterhelten visszament
a biztosítási osztályra.
Ha a sonka beszerzése ilyen bizonytalan - gondolta , akkor talán
kár is itt, a hivatal környékének félreesõ
utcáiban kísérletezni. Az lesz a legokosabb, ha bevillamosozik
a Belvárosba, megveszi a sonkát, és ugyanazzal az átszállóval
hazamegy. Minthogy nem tudta az üzletek záróráját,
bement a fõnökéhez, és Jutka betegségére
hivatkozva, egy órával a munkaidõ vége elõtt
elkéredzkedett.
A Ferenceseknél szállt le. Mindjárt talált egy
csemegeboltot. Méghozzá olyan szépet és fényeset,
hogy szívét valamilyen ünnepi, lebegõ érzés
fogta el, mint amikor az ember egy kivilágított templomba lép.
Itt biztosan lehet sonkát kapni - gondolta örvendezve: s miközben
sorban állt a pult elõtt, nemcsak egy tál halovány
rózsaszínû sonkát vett észre, hanem mindjárt
mellette, egy másik tálon, ugyanolyan vékonyra szeletelt
téliszalámit. Elhatározta, hogy tíz deka sonkát
és tíz deka téliszalámit vesz, amit a segéd
készséggel le is mért neki.
- Mást nem tetszik parancsolni? - kérdezte aztán.
- Nem kérek semmit - mondta Lukács, s egy gyors pillantást
vetett az árukészletre. - Ez micsoda, kérem?
- Kolbászkrém - mondta a segéd.
Ettõl a szótól, nem tudni, miért, Lukács
szájában öszszefolyt a nyál. Ráadásul
a kolbászkrém tubusba volt csomagolva, mint a fogpaszta. Lukács
még sohasem evett tubusba csomagolt élelmiszert.
- Kérek egy tubussal - mondta rekedten.
- Gyönyörû ementáli sajtunk van - mondta a segéd.
Ez a mondat szíven ütötte Lukácsot. Élt-halt
a sajtért, de leglobban az ementáliért élt-halt.
Jutka ismerte ezt a gyengéjét, mégsem volt sajt az asztalunkon
talán évek óta.Õ nem tette szóvá;
aztl hittet nem is lehet kapni ementálit, de most, amikor meglátta
a malomkerék nagyságú, félbevágott sajtkolosszusokat,
hirtelen ingerültség támadt benne;és így
szólt:
-Ebbõl is kérek huszonöt dekát.
A segéd levágta, megmérte a sajtot. Eközben Lukácsból
elpárolgott a düh, sõt, valami bûnbánatféle
foglalta el a helyét. Úgy érezte, hogy ha már
megvette ezt a nagy darab sajtot a maga örömére, akkor Jutkának
is dukál valami kárpótlás.
-Milyen halfélét lehet kapni?
A segéd javaslatára vett két doboz norvég szardíniát
és két szelet fogast aszpikban. Eközben már érezte,
hogy szédül. Nem úgy szédült, mint aki vérszegény
vagy tengeribeteg. Úgy szédült, mint aki fülig szerelmes,
vagy örül a tavasznak, vagy két fröccsöt szopott
le egymás után. Amikor a segéd - immár teljesen
biztosan a dolgában - felmutatott egy ovális konzervdobozt,
melyben szarvasgombás libamájpástétom volt, Lukács
biccentett. Hang már nem jött ki a torkán.
Megkapta a blokkot. Elindult a pénztár felé. Már
majdnem odaért, amikor egy másik pultnál megpillantotta
a narancsokat. Mélyet lélegzett, és odatántorgott
a kisasszonyhoz.
Koppék szigorú beosztással éltek. Minden forintnak
megvolt a helye, mint a számoknak a számsorban. Étrendjük
egyhangú volt, de Jutka mégis úgy tudta vezetni a háztartást,
hogy a hónap utolsó napján is csak egy vonással
volt szegényebb az étkezés, mint a fizetést követõ
napokban. Ahhoz pedig nem kellett biztosítási matematikusnak
lenni, hogy leolvassa a kezében tartott blokkról a végösszeget,
és összevesse az egy napra esõ kosztpénzzel... De
Lukács már nem volt beszámítható állapotban.
Bõre viszketett. Édes melegség hullámai öntötték
el. Nem gondolt Jutkára. Fütyült a világra. Szeme
csillogott, s valamilyen képzelt csárdás ritmusára
halkan összeütögette a bokáját.
- Citromot is kérek - mondta, miután a kisasszony már
lemérte a narancsokat.
- Mi ez, gyönyörûm? - fordult aztán a kisasszonyhoz.
- Csak nem füge?
Fügét is vett. Mazsolát is. Mélyhûtött
õszibarackot és málnát is vett. Be volt rúgva.
Hangosan dudorászott, miközben a segédek és kisasszonyok
mértek, csomagoltak, számoltak. Még vett egy kis zöldhagymát.
Egy kis üvegházi hónapos retket. Az egész világot
meg akarta venni. Tánclépésben libegett a pénztárhoz,
s annak az õsz, fehér köpenyes asszonynak, aki a százasaiból
visszaadott, barátságosan megcsipkedte az arcát. Annyi
csomagja volt, hogy eldobta az átszállójegyét,
és taxin ment haza.
Zsákmányát lerakta a konyhában. Akkor már
nem dudorászott.
- Nem felejtetted el a felvágottat, szívem? - kérdezte
a felesége.
Jutka kiment a konyhába, s amikor visszajött, nagyon sápadt
volt. Ránézett az urára.
- Mi bajod, szívem? - kérdezte ijedten. - Szédülök
- mondta Lukács.
Jutka nem szólt többet. Ágyat vetett neki, lefektette,
vizes törülközõt rakott a fejére. Beadott neki
egy gramm aszpirínt, mert emlékezett rá, hogy legénykorában
a nagy ivászatok után mindig ezzel kúrálta ki
magát.
Lukács mély és kábult álomba merült.
Másnap karikás szemmel, erõs fejfájással
jelent meg hivatalában. Mindenki azt hitte, hogy az este kirúgott
a hámból; s õneki is olyan érzése volt,
mintha végre valahára istenigazából kimulatta
volna magát.