Tiberius
Mennyország a padláson
- Mondd csak, te is szomorú vagy? - kérdezte a kis Viktor, a
katicabogártól, amelyet már jó ideje tartott csöpp
kezei fogságában.
A nap fényesen ragyogott az égen, július volt és
minden gyerek a réten játszott, ő mégis a fészer
mögött guggolt összegörnyedve, míg társai
az udvaron játszottak.
Viktor rajta felejtette tekintetét az udvaron száradó frissen
mosott ruhákon, ahogy a lágy szél játszadozott velük,
selymes illatuk pedig szállt a széllel. A fiúcska hajába
is bele-bele kapott a lágy szellő. Tenyereit már nem tartotta
olyan szorosan, s a katica, egyetlen játszótársa elröppent.
- Ne menj! - kiáltotta vékony hangján, s szürke szemeiben
könnycsepp remegett. - Gyere vissza! - suttogta szelíden.
De a katica már messze szállt az illatos rét és
tarka mező felé.
A kisfiú még nézett utána egy darabig, majd lehajtott
fejjel, s lassú léptekkel elindult az udvar felé. Amikor
a többiek meglátták, már messzirõl kiáltották,
hogy pont négyen vannak és semmi szükségük még
egy játszótársra. Viktor nem is figyelt rájuk.
- Bárcsak ne látnálak titeket többé! - motyogta
magában és befordult a ház mögé.
Most az öreg, korhadt lépcsőre telepedett le és a
lila, meg piros virágok csodálatos szirmaiban kezdett gyönyörködni.
Szerette a virágokat, de leginkább a tulipánokat. A tulipánokról
mindig a nagymama jutott eszébe, na és a mézeskalács!
Nagymama mézeskalácsánál nincs jobb a világon!
S már a gondolatától is összefutott szájában
a nyál és nem bánta volna, ha minden körülötte
mézeskaláccsá változott volna. Milyen rég
is látta a nagymamát! Pedig őt szereti a legjobban, talán
az apunál, de még anyunál jobban! A nagymama mindig finom
kaláccsal várta, esténként, mikor apu meg anyu összevesztek,
ő odaült az ágya mellé és mesét olvasott
neki - hogy azt hogy szerette! - aztán jóéjtpuszit adott
a homlokára és gondosan betakargatta. De most, hogy új
házban laknak és messze a nagyi, nincs aki esténként
mesét olvasson neki, nincs kivel virágokat szednie a kertben és
álmát sem vigyázzák jóságos tündérek.
Ahogy így elmélázva ült a lépcsőn, valami
zajt hallott. Csak most jutott eszébe, hogy ez a lépcső
a padlásra vezet, ahol biztosan sok izgalmas játék van,
és csak arra várnak, hogy valaki felmenjen, és újra
játsszon velük.
Lassan elindult hát a lépcsőkön felfelé. Olykor
vissza-visszanézett, mert a lépcső már öreg
volt és igen csak ropogott a lábai előtt, de ő csak
ment előre, mert az a rengeteg játék, ami a padláson
hever, most mindennél fontosabb volt.
Viktor nagy erőfeszítésekkel felemelte a csapóajtót,
feljebb lépett. Szíve hevesen dobogott, arcocskája egészen
kipirult. Körülnézett és elmosolyodott. Fent volt a
padláson! A padláson, ahol a szellemek laknak és ő
most játszhat is velük! Hisz fenn van a padláson! Ahogy tovább
ment, egy újabb lépcsőt pillantott meg.
- Biztosan ez vezet a titkok és csodák ládájához!
- mondta és óvatosan lépkedett felfelé.
A padláson minden csupa pókháló volt, s azokon fényesen
csillogtak a cserepek közt beszökő napsugarak. Viktor most
már biztos volt benne, hogy a padláson tündérek laknak,
mert csak a tündérek hajszálai csilloghatnak ilyen szépen
- gondolta. Egy pillanatra, jobbra fordította a fejét és
már az ő piszkosszőke haja is úgy csillogott, mint
a tündéreké, mert sikerült beleakadnia egy pókhálóba.
De akkor megpillantotta a titkok és csodák ládáját,
amirõl nagymama beszélt neki egyszer. Azt mondta, hogy a ládának
varázsereje van, és amikor kinyitjuk, arra kell gondolnunk, akit
a legjobban szeretünk, de most mégse lehetünk vele. Viktor
odasietett hát, hogy kinyissa. Nagy kék láda volt az. Nem
volt se díszes, se csillogó, nem volt annak se arany, se ezüst
fogantyúja. De ez nem is volt baj, hisz nagymama mindig is azt mondta:
ne tévesszen meg téged soha a látszat, mert a legdrágább
dolgok azok, melyeket szemmel soha sem láthatunk! Gyönge kezével
megfogta hát Viktor a láda fedelet és nagy nyikorogás
közepette felnyitotta. Belenézett, s csalódott arccal zárta
vissza, mert bár nem számított kincsekre, se játékokra,
a látvány mégis nagyon elszomorította, mert a láda
teljesen üres volt. Viktor nagyot rúgott a ládába,
hogy a lába is megfájdult.
- Ócska, vacak láda! - ismételgette dühösen,
összeráncolt szemöldökkel.
És elindult lefelé a padlásról. De olyan mérges
volt, hogy a korhadt lépcsőkön dübörögve nyargalt
lefelé. Az egyik korhadt deszka azonban beszakadt alatta. Bal lába
beakadt az így keletkezõ résbe, ő pedig elõre
bukott, és legurult a lépcsőkön. Hatalmas zuhanását
egy rozsdás vödör állította meg, amely lépcsõk
lábánál feküdt.
A padlás csendbe burkolózott. Mindent sötétség
lepett el, majd felnyílt a láda fedele, s egy fénysugár
szállott ki belõle. A fény egyre nagyobbra nőtt,
s bevilágított mindent. Odalépett Viktorhoz és kezét
nyújtotta. A fiú feltekintett és lelkét öröm
töltötte el. Mosolygó arccal mondta:
- Nagymama!
Felkelt a földrõl és kéz a kézben haladtak
végig a padláson Viktor és nagymama szikrázóan
fehér hosszú selyemfátyolt húzva maga után
a földön, fejük fölött vérvörösen
izzó glória lebegett. Majd megremegett a padlás félrecsúszott
egy cserép a tetőn, s a két elhalványuló
fénysugár kiszökött rajta.
Csöngettek. A postás volt az. Egy levelet nyújtott át.
Nagymama szomszédjától érkezett. A hölgy, aki
átvette, puha kezeivel felnyitotta a borítékot. De nem
bírta végig olvasni, mert szürke szemeibe csakhamar könnyek
gyûltek és elmosták előtte az írást.
A lényeget azonban már elolvasta a szürkeszemû hölgy:
édesanyád a minap eltávozott közülünk